Dallícia hősei: Az új lovag

12. Fejezet - Csata az erdőn túl

Korai fuvallatok csiklandozták az alvók arcát. A békésen döngicsélő, kövérkés méhek enyhe melankóliát hoztak a reggelbe. A kíváncsi mókusok gyülekeztek az alvók körül, az egyikük, aki igen bátor volt, lekászálódott a fáról, és letelepedett a hercegnő mellett, de mikor Lanara megmozdult, inkább visszavonulót fújt. A kakukk persze az ágon trónolt, és megmosolyogta a jelenetet, majd egy gúnyos "Kakukk!" felkiáltással tovaszállt.
Bill összeráncolta a a szemöldökét, majd a másik oldalára fordult. Nem sokáig élvezhette, eme nyugalmat, mert egy karmos mancs kezdte paskolgatni a tarkóját.
-Bill! Bill! Bill! -nyávogta szüntelenül Gray -Hol van Bellaniel?
Williamben ekkor rémlett fel a tegnap este, mikor Phillip, egy lovaghoz nem méltóan, beszélt a tündelánnyal, majd valami folytán mégis utána ment, miután Bella sírógörcsöt kapot, és elfutott az erdőbe. Még arra is tisztán emlékezett, hogy a vörös fél óráig a lányt hívta, ugyanis mély hangja elhallatszódott a táborig. Még pár felvillanó kép, Phillipről, ahogy a férfi lesütött szemmel, dühösen köveket rugdos, majd filmszakadás. Itt győzedelmeskedett a William felett az álom.
Majd Bill a hosszú gondolkodás után ráeszmélt, hogy a toporzékoló griff még mindig az ő válaszát várja, így feléfordult, majd kimonta az első dolgot, ami az eszébe jutott.
-Kérdezd, Phillipet!
Csukott szemmel füllelt, majd mihelyt meghallotta madár eltávolodó lépteit, fellélegzett.
Gray nem hagyhatta, hogy csak így lerázzák. Addig bökdöste újdonsült áldozata mellkasát a csőrével, míg az mocorogni nem kezdett. Neki is feltette ugyanazt a kérdést, de Phillip két nyöszörgés között visszaküldte Billhez. Gray méltatlankodva visszaballagott, és megfogadta, hogy addig el nem jön gazdája mellől, míg az választ nem ad az egyszerű kérdésére.
-Gray, hagyj békén. Még mindenki alszik.
-Nem mindenki, -rázta meg a tollas fejét a griff -Phillip például nem.
-Persze, hisz felkeltedted -válaszolta a félig alvó férfi.
Gray csak mély torokhangot hallatott, majd belecsípett a férfi kezébe. William a fájó testrészéhez kapott, miközben szúrósan a madárra nézett.
-Ez mire volt jó?
-Arra, hogy felébredj, és végre értelmesen társalogjunk -válaszolta az ezüst tollcsomó teljes nyugalommal. Bill még vetett egy fájdalmas pillantás a vérző tenyerére, majd kelletlenül belekezdett szomorú meséjébe.
Gray figyelmesen hallgatta, majd levonta a következtetését.
-Phillip egy hatalmas tapló.
-A véleményédet mindannyian osztjuk, de máskor ne ilyen hangosan, ha megkérhetlek -csitította gazdája a rikácsoló madarat.
Gray persze, nem is zavartatta magát és tovább dühöngött, aminek az lett az eredménye, hogy mind felébredtek.

             ★☆★☆

A fiatal parancsnok, Zrundoo, a serege élén lovagolt. Narancsszín bőre napkorongkét világított az erdő félhomályában. Legszívesebben átadta volna a posztját egy másik szerencsétlennek, de a király, valószínűleg így is rátalálna, és levadászná a családját. Nyelt egyet. Még túl fiatal volt, és az emberei is ferde szemmel néztek rá. Lassan kiérnek az erdőből, és ártatlanokra fognak vadászni -gondolta. Zrundoo már biztos volt benne, hogy a király egy őrült. Először nem fogadta el a béke egyezményt, amivel Nigriss csakis jól járt volna, majd bezárat két hercegnőt és a kísérőjiket, majd mikor nagy nehezen kiszabadulnak, utánuk küld egy századot. Pedig, ha tudná, hogy nem a véletlen műve, hogy az a griff csak úgy betört, hiszen az íjászaik könnyen leszedték volna... A kapitány nosztalgikusan elmosolyodott, pedig az eset alig egy napja volt. Tudta, hogy ezért a cselekedetéért felség árulással vádolhatnák, amiért az életével fizetne, de ő reménykedett benne, hogy senki se látta aznap este.

Egy bíbor lila bőrű katona mellé lovagolt. Fekete, hosszú haja lófarokban lobogott utána.
-Uram, a felderítőink jelentették, hogy a foglyok kiértek az erdőből. Egy rövidebb kerülövel bekeríthetjük őket.
-Rendben, katona -Zrundoo egy csöppet habozott -Adja ki a parancsot, támadásba lendülünk!