Dallícia hősei: Az új lovag

7. Fejezet - A griff és Bella esti meséje

Bella az egyik tőrével vágta az utat a kis csapat előtt. Phillip alig pár lépésnyire mögötte szitkozódott. A hercegnő Briannel vitatkozott a helyes lóápolásról, a fiú mindenáron meg akarta győzni a lányt, hogy a paripáknak sokkal jobb a rövid sörény. William a fele utat sereghajtóként, magába fordulva töltötte, de hirtelen észbekapott, és előrerohant a fekete hajúhoz beszélgetni. Ki akarta ismerni a lányt, mielőtt elkövetne egy ballépést, és megosztana vele egy titkot. Sajnos az igyekezetét egy apró szó-csata akadályozta meg.
-Hallottam! -kiáltott hátra Phillipnek Bella -Ha valami bajod van velem, akkor mond a szemembe! -az erdőben a szokotnál is jobban leesett a hőmérséklet. A madarak abba hagyták a csiripelést, és leszálltak a közeli fák ágaira, csak kubbasztottak, és pislogás nélkül meredtek a vörösre. A férfi nyelt egyet, majd el kezdte sorolni.
-A problémáim veled: csökönyös vagy, -számolni kezdte az ujjain -kiszámíthatatlan, titkolózol a csapattársaid előtt... -miközben a lány ezt hallgatta egyre jobban felkúszott a szemöldöke, és elterült az arcán egy hamiskás mosoly.
-Na ebből elég! -csattant fel Lanara -Nem tűröm a belviszályt! Tartogassák későbbre eme problémák megvitatását. Érthető voltam? -a hercegnő olyan határozottsággal, olyan tiszteletet parancsolóan beszélt, hogy lehetetlen volt nem ráhallgatni.
-Igen hercegnő -hajtott fejet a vörös -A meglátása, mint mindig, helyes -majd a veszekedő partneréhez fordult -Bocsánatot kérek a szavaimért kisasszony! -az utolsó szót jól megnyomta.
-Oh, szóval téged a hercegnőd irányít? Bájos!
-Ő nem a hercegnőm -sziszegte Phillip a fogai közt -Ő nem áll senki tulajdonában! És nem az ő kedvéért kértem bocsánatot, hanem az etiket miatt, de még a madaraid idegesítő tekintete is belejátszott -    Bella sarkon fordult, és megjátszott sértetséggel hátra dobta hollófekete haját, majd így szólt.
-De legalább őszinte.
Előrébb csörtetett otthagyva a tarkóját vakargató férfit. Phillip megrázta a fejét, majd morgolódott valamit, és folytatta tovább útját a saras erdőn át.
Brian persze ebből mit sem vett észre, mert lekötötte a lábszárára tévedt ujjbegynyi sötét barna pók, amit kétségbeesetten próbált lerugdosni magáról, aminek az lett az eredménye, hogy megbotlott egy gyökérben, és egy vígjátékba illő figurával hátraesett. Boszankodva újra álló helyzetbe tornászta magát, majd döbbenten vette észre, hogy társai hült helyét. Kérdőn megvakarta a tarkóját, majd a letaposott ajnövényzet felé vette az irányt. Legalábbis addig a percig, amíg magán nem érezte egy idegen szempár figyelő tekintetét. Hátrafordult. Az egyik, madarak által összeborzolt bokorból egy hatalmas pupillájú, sötétnarancs íriszű szem bámulta. A fiú háta libabőrös lett, majd előkapta az íját, és egy tollas nyilat a tegezből. Még nem lőtt, várta, hogy mit lép a szempár tulajdonosa. A feszültséget vágni lehetett. A szél is megállt, és már nem fütyörészett olyan lelkesen, mint eddig.
Brian összerezzent, mikor barátja a jobb vállára rakta a kezét.
-Te meg mit csinálsz? A többiek attól tartottak, hogy elvesztél, és megevett egy medve -mosolygott rá William.
-Máskor ilyet ne csinálj! A frászt hoztad rám! -válaszolt durcásan a szőke.
-Te is ránk. Na, nyomás! -intett a kezével Bill, majd az ösvény felé araszolt.
Brian még utoljára visszanézett a bokorra, de a borostyán szemek már nem voltak ott.

Bella egy erdei barlangban rendezkedett be, hasonlóban, mint amiben a trollok fogvatartották a béke menetet. A kétszárnyú ajtó faágakból készült, melyet mohával és levelekkel fedtek le. Bent gyertyafénnyel megvilágított alacsony belmagasságú, tág helyiség fogadta a fekete hajú vendégeit. A sarokban egy kezdetleges, kicsi ágy állt szalmával bélelve. Nem messze tőle egy rozoga, régi könyvespolc magasodott, rajta sárgás tekercsek, és nyúzott, bőrkötésű könyvek. Bella lábujjhegyre állt, és leemelt néhány szalaggal átkötött, vastagabb papírt.
A szoba dekorációja azonnyomban megnyerte a férfiakat, és legfőképp Phillip, tátott szájjal nézték, de a vörös, mihelyt észrevette Bellát és a sunyi mosolyát, rögtön kifejezéstelenné vált az arca. Odasétált egy bekeretezett térképhez, ami az erdőt ábrázolta, majd hátrébb lépett, és körbetekintett a többin. Voltak térképek még Dallíciához, az egyiken, még a főbb csaták is meg voltak jelölve, sőt még a tündekirály szive csücske, a Kristálypalota alaprajzáról is volt egy nagyobb rajz.
-Ezek a te munkáid? -nézett érdeklődve a lányra, aki éppen a rokkant íróasztal egyik fiókjával hadakozott.
-Igen -jött a tömör válasz.
-Az lehetetlen! Ilyen aprólékosan csak a tündék rajzolnak.
-Meg az erdőben élő, unatkozó emberek -tette hozzá a lány, és egy nagyot rántott a fiókon, ami egy reccsenéssel megadta magát. Kivett belőle egy apró noteszt, és belesüllyesztette az utazótáskájába, a többi irat mellé.
-Neked ugye van lovad? -nézett a lányra Brian -Vagy valamelyikünk mögött foglalsz majd helyet.
-Nyugi, Brian, a lovam ugyanúgy vár rám a határon ahogy a tietek.