Dallícia hősei: Az új lovag

8. Fejezet - Esterőd

A nap már magasan járt, és javában cirógatta William arcát. A férfi morgott egy keveset, majd az oldalára fordult. A kezével elrakarta a szemeit, így próbált visszaaludni. Nem sokáig, mert finom hajnali szellő simogatni kezdte az engedelmesen hajlongó fűszálakat, és Bill arra ébredt, hogy fázik a lába. Kótyagosan felült, és körbenézett, ásított egy nagyot, majd szembetalálkozott a mezítelen lábfejeivel, ami halovány emlékei szerint még este sárkánybőr csizmába voltak bújtatva. Ingerülten felpattant, nyújtózkodott, megropogtatta a csontjait, majd hangosan elbődült.
-Brian! Hol a csizmám?
A szőke összerezzent mikor meghallotta a nevét, és majdnem elcsúszott egy lócitromon. Bill dühös ábrázattal, dübörgő léptekkel indult el felé. Phillip csak a szeme sarkából figyelte az eseményeket, de igen erősen koncentrált, nehogy egy szót is elmulasszon. A látszat kedvéért a lova patáinál kezdett el matatni.
-Jó reggelt, barátom! Hogy aludtál? -köszönt a Brian magabiztosságot erőltetve az arcára.
-Hagyd a színjátékot! Ez a húzás nem, ismétlem nem volt vicces! Hol a csizmám?
-Nem tudom miről beszélsz.
Bill fújtatott, mint egy gőzmozdony, de persze ez a kis részlet Brian figyelmét elkerülte.
-Utoljára kérdezem: Hol a csizmám?!?!
-Nem tudom -a szőke ijedten hátrálni kezdett.
-Tényleg nem tudja -szállt be Phillip, majd felnézett a patatakarításból -Nem ő volt. Láttam. Én a helyedben az új csapattársunkra gyanakodnék -vont vállat, majd visszatért a lovához.
Bill megfordult, és morogva a griff keresésére indult. Egy magasabb fűtengerben lelt rá, nem messze Bella fájától. A madár nagy gonddal összehúzta magát, és kiscica módra rugdosta, karmolászta és harapdálta. Mikor William a közelébe ért felkapta a fejét, és a hegyes füleit felé fordította. A hosszú karmos, pikkelyes mancsával gyorsan eltakarta a zsákmányát, és megpróbált közönbös arckifejezést ölteni, legalább is amennyire ez egy madárnak ment.
-Jó reggelt!
-Hol a csizmám? -tért a lényegre a férfi. Gray szürke tollali erre kérdésre rendre felborzolódtak. A madár vacilált egy kicsit, majd a mellső mancsával odatolta Bill elé a csizmáját, vagyis ami maradt belőle.
A lábbelit karmolások díszítették, néhol a bőr felszakadt, a legszebb az összképben a cipők hiányzó orra volt, aminek csak a csizmatalp maradványai utaltak arra, hogy egyáltalán volt ott valami.
-Hogy rághadtad meg? Hisz nincs is fogad! -emelte fel az egyik hadisérültet William.
-Ehhez nem fog kell, hanem tehetség! -emelte a magasba az orrát Gray, a hangjából Bill kiszűrte, hogy még a madárnak áll feljebb, ezen bosszankodva állt tovább a lovához. A megtépázott csizmákat egy mély sóhajtás keretében magára kapta. Felugrott a lova nyergébe, és barátkozott a tudattal, hogy a menetszélnek köszönhetően valószínűleg le fog fagyni a kislábujja.
-Ez az új divat? -kérdezte gúnyosan Phillip.
Bill nagy levegőt vett, majd visszavágott.
-Igen, ha te is ilyet szeretnél griff barátunk késségesen megcsinálja.

Eközben a hercegnő és Bella felébredtek a lágy, reggeli veszekedés hatására, és nyújtózkodva "jó reggelt" kívántak. A fekete hajú tincseit tekergetve gugolt a fűben, miközben a többieket figyelte.
-Bella, neked hol a lovad? -kérdezte Brian nagy vigyorral az arcán -Nem szégyen, ha nincs, majd odaülhetsz Phillip mögé -az említett ezt a kijelentést egy felmordulással díjazta.
-Neeem, köszönöm. A lovam mindjárt megérkezik. Szeret ide-oda kószálni -mosolyodott el a lány, majd felpattant a helyéről, és egy fülsüketítőt fütyentett, majd a magasba emelte a kezét.
Nem sokkal később egy pettyes kanca derűs nyerítésére lettek figyelmesek. Alacsony volt, de lábai kecsesek. Lassú vágtáját érdemes volt nézni. Miután odeért megtorpant, és lelkesen falatozni kezdett a friss fűből. Farka hosszan omlott a lábaira, néha ide-oda csapott vele, így védekezett a bogarak ellen. Sörénye rövidre nyírt, de a fülei előtt egy hosszú fonat kapott helyet, amibe egy piros madártoll volt tűzve. A bal szeme körül ugyanolyan színű szabályos kör volt festve.
-Ez nem is ló, ez egy póni! -hüledezett Phillip -Ilyeneken csak gyerekek vagy törpök utaznak!
A fekete hajú toppantott egyet a lábával.
-Ő igenis ló! A neve Táncos.
-Ja Táncos, a Pici Paci! -csúfolódott a vörös. A lány öszehúzta a szemöldökét, és gyilkos pillantásokat vetett a férfire.
-Azonnal kérj tőle bocsánatot. A lelkébe gázoltál.
A férfi a lány vála fölött átnézve méregette a békésen legelésző lovat.
-Szerintem meg se hallotta.
-Persze, nem szokta kimutatni a fájdalmát.
-Még mindig egy lóról beszélünk?
-Na jó, hagyák abba, és menjünk tovább, mert sürget az idő! -utasította őket Lanara a fenséges lova hátáról.
Phillip morcosan felmászott a hatalmas frízére, Bella pedig némán fellibbent a pöttyökkel behintett hátasára.
Az út kanyargós volt, és sötétzöld füves völgyeken át vezetett. Az embereinket megbabonázta a nőszirom, hanga és pipacs rengeteg. Ezernyi színes virág bódító illatott árasztott. A kopár, sziklás hegyeken néhol felfedezhető volt egy-egy magányos törpefenyő. Magasan, a barlanjuk biztonságából zergék figyelték az elhaladókat. Szirti sasok köröztek felettük, akiknek Gray vidáman víjogott. Williem, mint illedelmes úriember a hercegnő kedvéért lemászott egy bokorba, és felhozott egy kikericset. Lanara pedig pironkodva fogadta. 
Egy kétórás lovastúra után megérkeztek Esterődbe. Vastag, szürkés, márvány falain apró ablakok kaptak helyet.
A goblin őrök morgolódva figyeltek fel a kis csapat érkezésére. Bill megálapította, hogy le se tagadhatják, hogy goblinok, olyan jellegzetesek voltak. Füleik szokatlanul husszúak és hegyesek, ezért a fekete, göndör tincseik közül kikandikáltak. A fele hajuk le volt borotválva, és a szabad területre ősi jelképeket tetováltak. Az egyik őr bőrszíne opálhoz volt hasonló, a másiké smaragdzöldben ponpázott. Egyszerű, terepszínű ruhájuk volt, hogy beleolvadjanak a számukra előnytelen környezetükbe. Az oldalukon fegyverek fityegtek. Mikor meglátták a társaságot szúrós szemmel kezdték méregetni.
-Álljanak meg! -parancsolt rájuk az opálszínű őr -Kik maguk, és mit keresnek Nigrissben?
A hercegnő leszállt a lováról, és méltóságteljesen az őrökhöz fordult.
-Én Lanara Moona Andora hercegnő vagyok, Dallíciából, egy békeegyezményt hoztunk a királyuknak. Fontos.
-Bizonyítsa! Egy áthaladási engedélyt kérek. Mindannyiójuktól -jelentette ki a smaragd. Lanara a nyeregtáskából előkotort gyűrött, sárgás papírokat átnyújtotta neki. Az őr megnézte, nyomott rájuk pár pecsétet, majd intett a falon állomásozokóknak, hogy nyissák ki a vaskaput.
-Jöjjenek utánam! -szólt a smaragd -De lovaikat és azt a szürke izét tartsák kint.
Mikor Gray meghallotta, hogy minek nevezték a feje tetején a hosszú,  szürke taréj-tollak katonás rendbe álltak, és a madár méltatlankodva elvonult. Megsértődött.
Esterőd ugyanolyan volt bent, mint kint. Zord falak, barátságtalan emberek és majdnem minden szürke árnyalataiban játszott. A főpalota volt az egyetlen épület, ami minimálisan díszítve volt. Vízköpők meredeztek a tetőről, ijesztő, ellenséges ábrázattal. Lanara és Bella megpróbáltak minél kisebbre összehúzódni, Brian és William össze-vissza nézelődött, Phillip volt az egyetlen, aki határozottan haladt előre. Az őr bekisérte őket egy méretes, fényárban úszó körterembe. A márvány padlón ezüsttel borított, harcosokat ábrázoló képet kaptak helyet. A falon csavaros virágminta díszelgett. A terem végében egy magas, szikár férfi állt. Feltünő pávakék ruhát viselt. A bőre ametiszt színű volt és fénylő. A haja kétoldalt fel volt nyírva, ezért csak középen egy vastag sávban fodrozódott ébenfekete haja.
-Hercegnő, azt hitte elfogadok egy olyan ajánlatot, ami elveszi országom függetlenségét? -szólt mély, rekettes hangon -Olyan naív volt? -nevetett fel, majd megfordult. Az arca és borostyán szín tekintete a legtöbb fajnak még vonzónak is számítana -álapította meg keserűen Bill. A goblinkirály a hercegnőhöz sétált.
-Maga nem törödik senkivel, még a saját fajtájával se -bökkött William lyukas csizmaorrára.
-Az nem a hercegnő hibája -bizonygatta William -Csupán két szó: állatokat tartok. 
Erőszakosan kicsavarta a kezéből a tekercset, majd a tenyerében gyulladó fekete tűz hamuvá változtatta.
-Ennyit ér a maga kis egyezménye -újból felnevetett.
Lanara kényelmetlenül érezte magát. A képzeletében ez a jelenet teljesen máshogyan zajlott le. A király elfogadta volna az egyezményt, majd megajándékozta volna őket egy kosár híres goblin süteménnyel, végül barátságosan integetett volna a távozásuknál, de persze, senki se lehet annyira kedves, mint az apja.
-Hadja békén! -szegezte a kardját a királynak Bill.
-Én a helyedben nem teném. Persze csak, ha azt szeretnéd, hogy a drága védenced úgy porladjon el, mint a papírja.
Bill dühösen elrakta a fegyvert.
A goblinkirály Bella elé lépett.
-Lám, lám! Bellaniel! Hát maga a tündehercegnő is tiszteletet tesz nálam.
-Hercegnő? -szakadt ki Phillipből.
-Tünde?
A király a beleszólókkal nem törödve tovább csevegett az ijedt lánnyal. -Még mindig nem mentél férjhez? -Bella elpirult -Te még mindig gyászolod? Hisz annyi éve volt! Fontold meg az ajánlatomat. Kérlek! -simogatni kezdte a lány hófehér arcbőrét. A fekete hajú a király csuklója után kapott.
-Hagyj békén, Grogkreiuss! -sziszegte a fogai közt.
-Ugyanolyan tüzes vagy, mint voltál -sutogta a goblin férfi, majd mielőtt a lány tiltakozhatott volna gyors csókot lehelt a cseresznyeszín ajkakra, majd ellökte a tündét, és nagy lépésekkel hátrálni kezdett. Tapsolt párat, mire megjelent egy csapat páncélba öltöztetett goblin.
-Vigyétek őket a tömlöcbe! Hercegnő, ott fog sínylődni amíg az apja kegyes lesz kiváltani! -a király gonosz kacajától még sokáig visszhangzott a goblinpalota.