Dallícia hősei: Az új lovag

5. Fejezet - Az erdő istennője

Az erdőben teljes csend honolt, még a madarak sem csiripeltek. A fák ágai között átszürődő napfény még mítikusabbá tette a környezetet. Phillip rendíthetetlenül haladt előre mit sem törődve a társai óvó szavával. Lanara hiába győzködte, hogy forduljanak vissza, és tegyenek kerülőt, ő mindig lerendezte a lányt egy hosszú, de határozott válasszal.
Williamet idegesítette Phillip nyugalma. Ő úgy volt vele, hogy jobb a helyiekre bízni az ilyen kérdéseket, mert ők ismerik a lakhelyüket.
Brian a veszekedés nagyobb részét kizárta a fejéből, és inkább nézelődött. Kisgyermek korában az apjával sokat lovagolt ilyesfajta miszkitikus helyeken. A nevető, gondtalan emlékektől vígan elmosolyodott, majd fütyörészni kezdett.
Lanara hátramaradt a csapattól, így eltávolodva a, már nagyban veszekedő, Phillip és Bill párosától. Mélyet sóhajtott, majd elkezdett beszélgetni az egyetlen értelmes lénnyel a közelében, a lovával, aki roppant jó hallgatóságnak bizonyult.
Így haladt a kis csapat az erdő saras útján. Bár nem hallottak semmit, de az állatok ott ugrándoztak körülöttük, megfigyelték őket, hogy hírt vigyenek védelmezőjüknek. Az egyik bátrabb vörös mókus célba vette Billt, ahogyan lovagol, majd mikor a vállán landolt kiharapott egy darabot a ruhájából. A férfi szitkozódva kapkodott az állat után, aki végül sértetlenül ért földet, majd elrohant. Maga mögött hagyva a káoszt, amit okozott.

             ☆★☆★

A mókus ágról ágra ugrált, míg nem talajt ért. Makogott párat, hogy felhívja a neki háttal ülő lány figyelmét, aki eddig tudomást sem vett róla, érdekesebbnek találta a Sefel egyik mellék ágát, melyben pettyes lova fürdött. A kis szörcsomó látván, hogy így nem megy semmire közelebb somfordált a lány kezéhez, és beleharapott. Nem túl nagyot, pont akkorát, hogy a lány rászegezze éjszínű szemeit.
-Cornelius! Ez egy aljas húzás volt tőled! -sipította dorgálóan a lány, majd hollófekete haját hátravetette, és fújt egyett.
-Mivel érdemeltem ezt ki? -nézett rosszalóan a mókusra, aki makogott párat, majd a lány tenyerébe ejtette a ruhadarabot.
-Oh, köszönöm kis barátom -simogatta meg az állat fejét -Ügyes vagy! Nos, úgy látom, hogy betolakodók érkeztek az erdőnkbe. Hívd a többieket! Vadászni indulunk! -jelentette ki elszántsággal a szemében, majd felállt, és füttyentett kócos, kis kancájának.

             ☆★☆★

William gondterhelten méregette a lyukat az ingén.
-Ez szörnyen drága volt, és nincs másik -sopánkodott -Hogy fogok így emberek közé menni? -nézett reménytelenül a csapat tagjaira.
Lanara kötelességének érezte, hogy valami bátorítót mondjon. Így nagy igyekezetében, úgy omlottak ki belőle a szavak, hogy meg se gondolta őket.
-Majd, ha visszaértünk gondoskodok róla, hogy Phillip kölcsön adjon önnek egyet, de....
-Tiltakozom! -vágta rá reflexszerűen a vörös hajú, de a hercegnő eleresztette a füle mellett.
-Addig is maradjon ebbe, megnyugtatom, jól áll.
-Köszönöm, felség! -hajtott fejet a férfi, majd újra derülten lovagolt tovább, eközben Phillip azt ecsetelgette a hercegnőnek, hogy ez az osztozkodás, miért volt rossz eljárás ebben az esetben.

Nem sokkal később a szél hírtelen feltámadt. A lombkorona levelei engedelmesen integettek az elhaladóknak. Kellemes illat terjengett a levegőben, mely egyszerre volt édes és savanyú. Sajnos egyikük se tudta, hogy ez a halál csapdájának illata, vagy rabságé, vagy a megalázásé. A bokrok zizegtek, és csillogó, figyelő szempárokat rejtettek. Bongó megállt, és riadtan kapkodta a fejét, bár Phillip igen  erősen próbálta rendre utasítani, de a ló válaszul csupán felágadkodott, és félelmében nyerített. A többi hátas is követte a példáját. Végül a három katona és a hercegnő a sárban csücsülve végezte.
-Ezekbe meg mi ütött? -morogta Phillip.
-Hát, láthatólag a felmondó leveleiket adták éppen ide -mosolygott Brian, de mikor látta, hogy a többiek nem reagálnak mondott egy újabbat -Olyan nagyon a fellegekben jártunk, hogy ők most földhöz szoktattak minket.
-Brian, értékeljük az igyekezetedet, de ez jelen esetben nem segít -sziszegte a fogai közt William.
-Persze, bocs! -sütötte le a szemét a szőke. 
Még egy ideig üldögéltek ott, míg ütemes dobogásra nem lettek figyelmesek.
-Mi-mi ez?! -dadogta a hercegnő.
-Ezt nézzétek! -mutatott William egy ütemesen rezgő vízre egy vaddisznó lábnyomban.
-Mi okozza ezt?! -kiáltotta Brian, mert az ismeretlen  zaj annyira felerősödött.
-Azok! -bökköt maguk mögé Phillip. A rettegést sugárzó szemei nem jelentett jót. Bill megfordult, és így szembetalálkozott egy rémálommal.
Tömérdek állat, őzek, szarvasok, farkasok, rókák, nyulak, vaddisznók és különféle madarak haladtak feléjük gyors tempóban, gyilkos ábrázattal. Nem csak az úton, mindenfelől jöttek.
A kis csapat gyorsan szedelőszködött, majd futni kezdett, ahogy a lábuk bírta.
Leglassaban Lanara szedte a lábát, mert a hosszú ruhája akadályozta eme műveletben. Bill ezért karon ragadta, és húzta maga után a lihegő hercegnőt.
-Ott egy ösvény! -üvöltött hátra Phillip, hogy túl harsogja az állatok csatakiáltásait. A Brian és a Lanarát ráncigáló Bill némán trappoltak utána. Bebújtak egy nagy bokor mögé, és várták, hogy elüljön a zaj. Miután ehaladtak mellettük, és megbizonyosodtak róla, hogy nincs több vicsorgó, fog csatogtató, fújtató és károgó állat a küzelükben előmerészkedtek rejtekhelyükről.
-Ezt megúsztuk -sóhajtott fel William -Mikor indulunk?
-Hát előbb megkeressük a lovainkat, ha megtaláltuk őket, indulhatunk tovább -vakarta a fejét Phillip.
-Én úgy értettem, hogy haza! -szólt vissza Bill ingerülten.
-Aha, szóval egy kis bökkenő miatt adjuk fel? -nézett rá a vörös szikrázó tekintettel.
-Nem kis bökkenő, az a tény, hogy majdnem palacsintát csinált belőlem egy rakás dühös nyúl!!!!! -vágott vissza magából kikelve William. Brian és Lanara csendben álltak, és nézték a veszekedő párocskát.
-Azok nem csak nyulak voltak. Volt köztük róka meg farkas meg... -kezdte számolni az ujjain a szőke.
-BRIAN, EZ MEGINT NEM SEGÍT!!!!! -rivalt rá Phillip és William egyszerre.
-William, csak hogy tudd, ez egy fontos diplomáciai küldetés, nem valhatunk kudarcot! Nem-fogunk-vissza-fordulni! -tagolta a szavakat szépen lassan Phillip.
-Ó, de visszafogtok! -hangzott egy női hang. Nem lehetett a hercegnőjé, mert jóval mélyebb volt nála. Legfőképpen olyan volt, mintha az összes erdei fa egyszerre szólalt volna meg.
-Nem tehetitek! Nem engedem! -hangzott újra.
-Ki vagy?
-Mutasd magad! -parancsolt az ismeretlere Phillip, miután kihúzta a kardját.
-Kérésed számomra parancs! -nevetett fel a nő, majd egy macska-ugrással leérkezett a földre. Fekete csuklyát viselt, fekete sárkánybőr kabátot és nadrágot. A barna övén a tőrei csillogtak és az egy szem nyílpuskája. Hátán tegez piros tollas nyilakkal. Kezében tartotta az íját, miután megbizonyosodott róla, hogy kik vagyunk, hanyag eleganciával lerakta az íjat a fűre. Közelebb lépett így William jobban megtudta figyelni macska szerű kecses mozgását. A gyengébbik nemhez tartozóhoz képest magas volt, karcsú, és hosszú karjait maga mellett lengette. Mélykék szeme a csapat arcain ugrándozott, miközben egy kósza fekete tincs táncolt az orra mellett.
Phillip szó nélkül elindult felé futva, a kardját magasra tartva. A lány se volt rest, leszerelte a feléje közeledő monstrumot egy forgó-ruggással. A férfi nyökdécselve a földön landolt. A lány átlépett rajta, majd rózsavörös ajkait mosolyra húzta.
-Mivel a barátotokkal nem lehet éretelmesen társalogni, ezért veletek beszélek.
-Ki vagy? -bökte ki Brian.
-A falu lakói szerint az erdő istennője, de a valóságban csak egy egyszerű lány, kinek neve Bella Fairylight.
-Szép név -bókolt Bill, majd kezet csókolt a hölgynek, aki ezt a cselekedetet egy mégszélesebb mosollyal díjazta.
-Nos, Bella...
-Most én kérdezek -nyomatékosított a lány -Mi dolgotok erre? Várj kitalálom, egy békeküldetés...
-Honnan tudtad? -kérdezte bizalmatlanul Lanara.
-Olyan hangosan veszekedtetek, ami felhallatszódott a fára.
Phillip eközben feltápázkodott, és egy tőrrel a neki háttal álló Bella felé indult.
-Még egy lépés, és visszahívom a kis barátaimat -emelte fel a kezét a lány, úgy hogy hátra se nézett.
-Miért? Te küldted az állatokat?
-Igen.
-De miért? -fakadt ki Phillip.
-El akartalak távolítani titeket az erdőből, na meg figyelmeztetni is titeket, mert rossz irányba mentek. Arra trollok vannak.
-Dehogy megyünk -szólt vissza a férfi -Hisz keletnek tartunk Esterődbe.
-Nem, ti észak-keletre tartotok egy troll csapathoz -mosolyodott el gúnyosan Bella -de ha nem hiszed... -csettintett egyet. Egy perc se telt el, megjelentek az elcsatangolt paripák.
-Folytassátok az utatokat -itt egy kis szünetet tartott -a halálba.