A Hold Királyai: Leilana /Az utolsó vonyítás/

Első rész: Összetört béke

Első fejezet: A tavasz fénye

Az erdő mintha újjászületett volna: a puha, világoszöld levelek között fehér és lila, édes illatú virágok nyíltak, körülöttük bogarak zengtek, mint akik a tavasz visszatértét ünneplik. Hosszú ideje először ébredtem madárdalra, és hallgattam vidám, kedves hangjukat. Imádtam a mindig újat hozó, kellemes tavaszt, az érzést, mikor a holdak óta fojtogató jég elolvad, és az erdő illata friss, élettel teli.

A Kristálypatak felé vettem az irányt, és mivel nemrég keltem fel, száraz szomjúságot éreztem a torkomban. A Nap fénye melegen sütött aranybarna bundámra, úgy nézett ki, mintha lángolna. Az ég világoskéken, felhőtlenül bukkant elő a nemrég kinőtt lombú fák ágai közül. A reggeli levegő hűvösen fúrt a bundámba, de a tél fagyasztó hidege után kellemesnek éreztem. Lehajoltam, és nagyokat kortyolgattam a friss, és egy kicsit még jeges ízű patakvízből, majd éreztem, hogy egy kedvesen ismerős, fekete bunda ér az oldalamhoz.

Megfordultam, és megláttam Tundrát, aki az egyik legközelebbi barátom volt az egész Ködfalkában. Éjsötét szőre most már nem volt olyan dús, mint egy holddal ezelőtt, de néhány foltban még meg lehetett rajta látni vastag téli bundáját. Én már a sajátomat elhullajtottam, de tudtam, ez mindig hosszabb ideig tartott a vastagabb szőrű farkasoknál. Egy kicsit meglepetten néztem rá, mert mikor én felébredtem, nem volt nyoma a delták barlangjában. Eszembe jutott, mennyire szeret korán kelni, ezért inkább nem kérdeztem meg.

- Jó reggelt! – köszöntem jókedvűen. Nyelvemmel letisztogattam a bundámat, miközben valahol az erdőben egy fácán rikoltása hallatszott.

- Neked is – felelte, ragyogó sárga szemeit boldogan lehunyva, majd hozzám hasonlóan ő is hátravetette a fejét, és pici, rózsaszín nyelvével lesimította a szőrt a hátán és a válla körül.

Mikor végeztem leültem mellé, és a fákra néztem, ahogy a reggeli, halvány sugarakban fehér és zöld színekben pompáznak. Az enyhe szélben a vékony ágak fel-le billegtették a napfényt.

- Az erdő ma olyan gyönyörű – szólaltam meg, belélegezve az levegő színes, tarka illatát.

- Igen, valóban szép az idő – nézett körül elgondolkozva Tundra, mintha nem is mellettem állna, hanem tőlem valahol nagyon-nagyon távol lenne. Valahogy éreztem, mi ennek az oka.

A jó idő persze nemcsak minket csalogatott ki. Még a legkeményebb szívű farkasok is örültek a tél elmúlásának, természetesen Éjszőrme is köztük volt. A fekete-szürke hím tanítványával az oldalán ügetett hozzánk a fák felől, könnyedén, ahogyan azt már megszokhattam tőle. Tanítványa, Füstvihar közel sem tűnt ilyen magabiztosnak, a fiatal gamma behúzott farokkal haladt felénk, aranysárga szemeit lesütötte, kerülve a szemkontaktust. Vajon mi okozhatja a letörtségét? – tűnődtem el, őt nézve.

- Csodás időnk van! – mondtam nekik lelkesen, hátha sikerül jobb kedve derítenem a sötét-füstösszürke hímet. Éjszőrme nem köszönve könnyedén leült a patak túloldalára, de láttam, hogy valami nincs rendben a két farkassal. – Szeretem a tavaszt. – jegyeztem meg, kíváncsian, a bátyám mit fog válaszolni.

- Te mindent szeretsz – horkantotta, szürke végű farkával legyintve. –Nem csalódtam benned. – felelte lustán, miközben szürke mellső lábait előretolva nagyot nyújtózkodott.

Én sem benned – gondoltam, de mielőtt visszavághattam volna, Tundra eltűnt mellőlem. Aggodalmasan átsietett az apró patakon, orrát vigasztalóan Éjszőrme szürke állához dörgölte.

- Mi a baj, Éjszőrme? – kérdezte halkan, szelíden megbökdösve a bátyám arcát, miközben ellágyult tekintete megvillant – Csak azt ne mondd, hogy már megint Karomszárny az!