A Hold Királyai: Leilana /Az utolsó vonyítás/

Tizenötödik fejezet: A kétszínű farkas

- Indulj már, Jairó! Neked kellene vezetned az utat, mégis mit csinálsz, ha szabad kérdeznem?

Gyémántkarom kedélyes vonyítása szinte hideg vízként ébresztett fel. Már régen felkelt a Nap, és egy ideje már magunk mögött hagytuk a Homályfalka szagát, mégis aggódtunk, hátha utánunk merészkednek. Így annyira siettünk, amennyire csak lehetett. Gyémántkarom minden sebünket ellátta, így gond nélkül haladhattunk előre. Kissé furcsa volt megszoknom, hogy ahányszor sérülésem lesz, az begyógyul, mielőtt észrevenném. Újfajta előny volt ez, amiben eddig csak a Ködfalkában munkálkodó gyógyítók részesítettek minket.

Utunk végigvitt minket a nem túl magas hegy gerincén, és most éppen a pontosan előttünk lévő, szürke hágók felé tartottunk. Hosszú ideje gyalogoltunk, és már rendkívül fáradt voltam. Miután hatalmasat ásítottam, hátrafordultam Jairóhoz, aki egy ideje már elhagyta a sor elejét, és most leghátul ügetett.

A testvérem a fényes, kék égbolt felé fordította a fejét, és orra a levegőt szimatolta. Most, hogy megálltam, hirtelen vijjogást és rikoltozást hallottam, mely a magasból jött. Én is az égre néztem, és megláttam a hangok forrásait: felettünk hatalmas, fekete madarak repültek végig, amiket először varjaknak vagy hollóknak néztem, de hosszabb nyakuk és csupasz, rücskös, szürke bőrrel fedett fejük teljesen elbizonytalanított.

- Mik ezek a madarak? – kérdeztem csodálkozva a többi farkast. Most, hogy Anaya déli részén voltunk, egyre több olyan dolgot láttam, amit eddig soha.

- Biztosan hollókeselyűk – felelte Vadfagy mellettem. – Régen sokat láttam őket, az első falkám területén rengeteg élt. Sosem vadásznak, – jegyezte meg egy morgás kíséretében – mindig azt eszik, amit a nagyobb ragadozók elejtenek. Vagy azt, ami maradt belőle.

- A tigrisek területei felé tartanak – szólalt meg Tundra, a vonuló madárseregre nézve. – A nagymacskák valószínűleg zsákmányt ejtettek el.

- Ez hozza fel a kérdésemet – fordult Gyémántkarom hirtelen Jairóhoz. – Miért vannak a tigrisek ennyire a Halálfalkával? És miért gyűltek össze? A tigrisek magányos lények, nem tűrik meg egymást. Egyedül csak akkor, ha valami komoly veszély fenyegeti őket...

- Az igazság az, – kezdte Jairó – hogy az óriásfalkák és a tigrisek földjei egymással határosak. A tigrisek sokszor szenvednek a farkasok miatt, akik nem törődve a vadászterületükkel, betörnek hozzájuk és az ő zsákmányukon élnek. Hurrikán megengedi az összes hozzá csatlakozó nagymacskának, hogy egyenek a falkája maradékból, és új területeket is ad majd nekik, ha harcolnak az oldalán.

- És szerinted meg fogják kapni őket? – kérdezte Éjszőrme kissé gúnyosan.

- Hurrikán sosem hazudik – nézett a sötétbarna farkas a bátyjára. – A híresztelések szerint már odaígérte nekik a Földfalka teljes territóriumát.

- Te ezzel azt mondod, - gondolkozott el Gyémántkarom – azért gyűltek össze, mert kevés a zsákmányuk a farkasok miatt. De hiszen még mindig együtt élnek, pedig már van elég élelmük... Ez azt jelenti, a tigrisek egy sereget alkotnak, melyet a Halálfalka bármikor mozgósítani tud. Hurrikán tudja, hogyan bánjon a számokkal. Lényegében harcos szövetségesei vannak mindenhol.

- Csak azt tudom, amit én is hallottam – mutatta ki a fogait a testvérem. – A saját elképzeléseidet hagyd meg azoknak, akiket valóban érdekelnek.

- Tegyünk úgy, mintha ezt nem hallottam volna – Gyémántkarom közelebb sétált Jairóhoz, és megkerülte a barna hímet. – Azt mondtad, a tigrisek is elmemágiával fertőzöttek. Pontosan mennyi? Csak néhány vagy mindegyik?