A Hold Királyai: Leilana /Az utolsó vonyítás/

Második fejezet: Az aggasztó hírek

Követtem a Kristálypatak folyását végig a hosszú, sziklás völgyön át, ami a falka területének a legfontosabb részét képezte. Itt laktak a vemhes nőstények, a kölykök, és az összes rang farkasai, kivéve Fagyott Esőt, aki a Gyülekező Tisztás mögötti sziklafal barlangjában élt, és persze a Hajnallelket, akinek az otthona a Lélekszikla közelében volt. Elhaladtam a magas fák alatt, törzsük szinte feketének látszott az árnyékok miatt.

Végignéztem a farkasokon, akik a völgyben voltak. Páran a meredek lejtő szikláin aludtak elnyújtózva, ők valószínűleg egész éjjel ébren voltak. Mások éppen valamiféle zsákmányt ettek, a nőstények pedig játszó kölykeikre vigyáztak. Minden olyan nyugodtnak és csöndesnek látszott, ilyenkor éreztem, hogy hazaértem.

- Leilana! – szólalt az egyik lejtő tetejéről egy vidám kiáltás. Barátságos hangjától akaratlanul is mosolyognom kellett, és figyeltem, ahogyan testvérem, Fantombunda egy kecses ugrással mellettem terem a magas lejtőről.

- Szia, Fantombunda – hozzáérintettem sörényéhez az orromat, letéve a temérdek zsákmányt. Megéreztem bundáján a tüskebokrok szagát. Hol járhatott vajon?

Ő kibontakozott az összebújásból, és világosbarna tekintete azonnal a zsákmányokra tévedt. Bundája mintázata megszólalásig hasonlított apáméhoz, annyi különbséggel, hogy szőre színe világosabban pompázott, és a maszkszerű jegyek az arcán, valamint a nagy folt a hátán sötétbarna volt.

- Látom hoztál valamit – mosolyogta, megforgatva hosszú, barna fülét.

- Az egyik fácánt anyának hoztam, a másikat pedig apának – számoltam be neki, letéve őket a földre. Szinte meg se gondoltam, mit mondtam, csak akkor jöttem rá, mikor már nem lehetett visszavonni.

- Valóban fácánt akarsz etetni apánkkal? – Fantombunda megráncolta a homlokát, sötét arcán elkerekedtek világosbarna szemei.

- Ó – néztem a nyúlra, amit Ezüstárny adott. Nem fért a fejembe, hogy felejthettem el, apánk mennyire utálja a fácánhúst. Mindig arról panaszkodik, hogy nincs ideje leszedni a tollakat róla, és kimondottan nem szereti, ha pihéket kell ennie. – Igazából nem. Szerintem inkább a nyulat adom neki.

Mielőtt folytattam volna az utamat, szerettem volna gyorsan enni egy kicsit. Leheveredtem a földre a delták barlangja mellett, az sem zavart, hogy az éles kavicsok néha megszúrták a bőrömet a bundám alatt. Fantombunda is éhes lehetett, mert ő ugyanígy tett. Az egyik fácánt középre tettem, hogy a testvérem is elérhesse. Miközben ettem, éreztem, ahogyan a meleg hús betölti a gyomromban lévő űrt, még a tollak sem zavartak. Miután befejeztük,  azonnal fel is álltunk.

- El kell mennünk anyánkhoz – szerencsére nem kellett őt emlékeztetnem. Fantombunda a nyúlhoz fordult, és óvatosan a szájába vette.

- Köszi – mosolyogtam rá hálásan, mikor átvette tőlem a nyulat.

Ő csak bólintott, és én is felvettem a fácánt. Egymás mellett elindultunk, mancsaim már maguktól tudták az utat Alkonyköd barlangjához, ami egy kicsi, kerek tó mögött volt. Mióta a Ködfalkában éltem, minden nap megtettem ezt az utat, hol másokkal, hol egyedül. Követtem Fantombundát be a ritkuló fák közé. Ma furcsán zavartnak és szomorúnak látszott, de nem akartam megkérdezni miért. Ismertem őt, és tudtam, hogy ha valamiről magától nem akar beszélni, akkor sosem fog. Hirtelen fájdalmasan eszembe jutott, amit nekem mondott, nem sokkal az után, hogy Hajnallélekkel visszatértünk a Ködfalkába.

Elmondta, hogy nincs mágiája. Hogy egyik szellem sem választotta őt ki, és ezért nincs farkasjegye, ami már az első napon feltűnt. Apám később elmesélte, hogy ez megtörténhet néha, de senkit sem lehet okolni érte. Mégis, Fantombunda talán a leggyorsabb farkas a Ködfalkában, és ő az egyik legjobb nyomkövető. Szerettem őt, és olyannak amilyen, mágia de vagy oda. Azért, mert különleges.