A Hold Királyai: Leilana /Az utolsó vonyítás/

Axel története: A félvér legendája

Tizenegyedik fejezet

A fehér róka

Kezdetben Axel nem látott mást, csak üres sötétséget. Türelmetlen lett, mikor a látvány csak lassan élesedett ki, de kivárta, míg egyre több és több dolgot vesz észre, mígnem, egy valódi, létező helyen nem találta magát. Először megdöbbent, hogy tényleg működött a Tűzszilánk varázslata. Hiába próbálta folyton azzal nyugtatni magát, hogy ő valójában nincs ott, a táj, ahol volt, még így is őszinte félelmet váltott ki belőle. Hirtelen azt kívánta, bárcsak inkább ne működne a szilánk mégse.

Tudta, csak a lelke járt ott, és mások számára láthatatlan, a helyből mégis olyan nyílt fenyegetés áradt, amitől összeszorult a gyomra. A földből kinövő száraz, barnásvörös fűszálak között egy sekély folyó mozdulatlan, nyálkás vize fölött farkasok marakodtak, a félvér hozzájuk hasonlót még nem látott: hegekkel borított, aszott testű, nyomorúságos teremtmények voltak, loncsos bundájuk úgy lógott róluk, mintha csontvázakra ragasztották volna rá a sebektől ritkás, csomós szőrt. Néha többen ugrottak egyetlen egy ordasra, a sok szürkés és barnás test villanásszerű mozdulattal forgott a talajon, nyálkás sárdarabok, ragacsos vér és száraz por vegyült egymással csatájuk nyomán. Végtelen, elkeseredett verekedéseik során acsargó hangjuk elvékonyodott a fájdalomtól és a veszteségtől, mikor ellenfelük beléjük mart. Szemeik hideg kövekként villogtak, véres állkapcsuk szüntelenül csattogott a másikra, mikor harcuk véget ért, de csakhamar újra kezdték a könyörtelen viadalt.

Axel eddig bírta nézni a farkasokat, melyek az egész, sivár táj egyedüli uralkodói voltak. A földből két oldalt hegyes, félig megdőlt, szürkésbarna kövek álltak ki, mint félig megölt fák agyarhegyes törzsei, de ezek elég nagyok voltak ahhoz, hogy farkasok is elférjenek rajta. A tetejükön ülők jóval csendesebbek voltak, és a félvér benyomása szerint magasabb rangúak. A szinte álló vizű, acélszínű folyó kettéválasztotta az enyhén dombos tájat, ahol az élőholt tölgyek csak lomb nélküli, elszenesedett roncsokként képviselték magukat. Az állott sodrású víz két oldalából jobbról és balról is ezek az éles végű, kardhoz hasonló sziklák meredeztek egymással szemben, mintha már maguk is egy óriási vadállat harapásra kész, kiterített állkapcsai lennének, élve felemésztve azokat, akik ennek a kopár helynek a részévé válnak.

A hegyes, fogszerű sziklákon túl Axel meglátta az elmondások szerint a Halálfalka területét, Mennydörgővölgyet védelmező óriási hegyeket, melyek sötét ormai alatt hó fehérlett, világosságukat szikár fenyőfák törték meg. Axel egyedül a farkasok rekedt, vartyogó morgását hallotta és néhány elveszett varjú fájdalmas kiáltását. Ahol volt, ott a Nap már lefelé szállt, amit nem tartott furcsának, tudta, Anaya kontinensén a távolság miatt máskor van sötét és világos, mint az ő földrészén. Az utolsó sugarak jegeskék színt adtak a sötét felhőktől alig kilátszódó égnek, a hideg érzést keltő napfény pedig lassan letűnőfélben volt a Halálfalka fenyegető hegyei mögött. Az utolsó fények tompa, vak módon világították be az égnek meredő sziklák sokszor vízszintes csúcsait, valóban azt az érzést keltve, azok is a falka tagjai, és éberen figyelnek, hogy széttépjék a közeledőt. A zavaros, viharszürke fellegekkel borított égbolton, melyek halványsárga alja már fekete homályt zúdított alá a távolban, formátlan alakban keselyűk siklottak végig. Axel hunyorgott, csak akkor jött rá, valójában légelemű farkasokat lát, hosszú szárnyaikkal hang nélkül repültek át a kopár táj felett, hatalmas, sötét árnyékokat vetve a sziklákra egy kis időre.

Axelt teljesen maga alá gyűrte a táj nyomasztó, félelmet keltő hangulata, de nem hátrálhatott meg, ha már egyszer a Tűzszilánk segítségét kérte. Most már legalább tudta, hol fekszik a Halálfalka területe, de azt nem, kik azok a farkasok, akik a sziklák között marakodnak egymással lerágott csontokon és kemény porcokon. Nem lehettek a Halálfalka tagjai, csak arra tudott gondolni, valamelyik szövetséges falkához tartozhattak.