A Hold Királyai: Leilana /Az utolsó vonyítás/

Axel története: A félvér legendája

Nyolcadik rész

Kiút a mélységből

Axelt mély sötétség kerítette hatalmába, és csukott szemei miatt nem látott semmit, egyedül ugatások hangját hallotta, ami távolról jött, és füle szinte már hozzászokott. Hideg kövön feküdt, és bár semmije nem fájt, mégis betegnek érezte magát.

Kinyitotta a keskeny, sötétbarna szemeit, és először halvány, szürke fényt látott, mely homályosból egyre élesebbre váltott. A levegőben hűvös fém és vér szaga terjengett, de nem tudta megmondani kié. Lassan négy lábra állt, és döbbent félelem uralkodott el rajta, mert hirtelen, a semmiből a legrosszabb rémálmában találta magát.

Egy nyomorúságosan szűk helyen volt, maga előtt rácsok sűrű erdeje futott végig, mely elzárt előle minden mást. Ez nem az a börtön volt, ahol évekkel ezelőtt raboskodott, azzal ellentétben a mostani a föld alatt lehetett, valahol mélyen, egyedül a magasan lévő nyíláson át szökött be egy kevés, fehéres fény. Valami mégis azt súgta neki, ez szintén a Nyugati Királyság területén van, talán a királyi palota sötét alagútjai között.

Félelem uralkodott el rajta, és minden elveszni látszott. A régi emlékek ezrével törtek fel, megállíthatatlanul. Egész életében azt hitte, soha többé nem kell újra fogságba esnie, hogy szökése után örökké szabad lesz, és most a múlt megismételte önmagát. Nem akarta emlékeiben újraélni a megrázó eseményeket, de képtelen volt nem gondolni rájuk, úgy özönlöttek az agyába, mint egy visszatérő rémálom. Mielőtt viszont teljesen lebénult volna a hatásuk miatt, eszébe jutottak a társai. Bele sem mert gondolni abba, ami Vengével és Nanookkal történhetett.

Hol lehetnek most?

Rémülten körbenézett, és a börtöne két oldalán szintén rácsokat látott, melyek mögött újabb szűkös, nyomasztó helységek voltak. A bal oldalán, a hideg rácsok után egy apró, fehér foltot látott, és azonnal odarohant. Minden sebe begyógyult már, de bundájára nézve látta, milyen sok, az odaszáradt vértől sötét folt keletkezett rajta. Se a hámját, sem pedig a fejszéjét nem találta magánál. Ki akart jutni innen, azt kívánta, bárcsak ez az egész nem történne meg igazából, de minden kétségbeesése ellenére muszáj volt látnia Vengét, hogy tudja, milyen állapotban van. Egyedül, ha ő máshol lenne – gondolta – Nem tett semmi rosszat, amivel ezt megérdemelné.

A rácsokhoz ment, és orrát óvatosan átdugta rajta. A véres sebek friss szagát érezte, és azonnal meglátta a fehér kishut, ahogyan eszméletlenül feküdt a hideg kőtalajon, világos, puha bundájába mély, durva sérülések vájtak mély csíkokat.

- Venge... - suttogta Axel megtörten a fehér kutyának, de a hirtelen jött, zajos csattogás elvette a szavát.

- Hallottad, amit mondott – ütötte meg a fülét a rácsokon kívülről érkező vad, kárörvendő csaholás. – Kelljél fel, aludtál eleget.

Axel azonnal a hang irányába fordult, és meglátta a börtönüket vigyázó kutyákat, melyeknek idáig hallotta az ugatását. Két nagy, magas őrkutya keringett előttük, egyedül a sűrű rácsok választották el őket egymástól. Nyakukban fémből készült örv szorította össze a vastag szőrszálaikat, mindkettőn a Nyugati Királyság szárnyas jelképével. Az egyik a szájában széles pengéjű, hosszú szablyát tartott, melynek acélos oldalát végighúzta a rácsokon, ezzel adva ki a fülsüketítő, durva zajt.

Venge továbbra is mozdulatlanul feküdt, de Axel a következő pillanatban már rögtön a rácsoknak rontott, természetfeletti erejét próbálva használni a kijutásra. Hosszú állkapcsát átdugta a szűk réseken, és átadva magát az egyre jobban erősödő haragnak és kétségbeesésnek, félelmetes, mély morgással ő is ugatni kezdett. Az akita erőteljes teste nekifeszült a fémnek, karmaival kapart, és bár érezte, hogy a rácsok megremegnek, mintha azonnal össze akarnának roskadni, bőrébe hirtelen fájdalom nyilallt, és kénytelen volt meghátrálni.