A Hold Királyai: Leilana /Az utolsó vonyítás/

Negyedik fejezet: Üvöltés a távoli égből

A szarvascsorda amint meglátott minket, egyetlen élőlényként rohanni kezdett, éreztem, ahogyan mancsaim alatt rezgett a talaj a rengeteg állat erejétől. Patáik felverték a föld és a kődarabokat, amik a levegőbe szálltak, és úgy záporoztak, akár az eső.

Ezüstárny szaladt legelöl, én pedig közvetlenül utána futottam, a többiek mögöttünk haladtak. Szorosan a csorda nyomában voltunk, egyre közelebb érve hozzájuk. Szívem vadul kalapált az üldözés izgalmától, a vadul süvítő szél a bundámnak csapódott. Gyorsítottam az iramon, hatalmas szökkenésekkel haladva. 

- Mi a terv? – kérdeztem Ezüstárnyat, felzárkózva mellé. Igyekeztem a lehető legkevesebbet beszélni, hiszen szükségem volt az erőmre.

A csapat többi tagja is odafutott hozzánk. Most már mindenki Ezüstárny közelében volt, így szavait nem kellett többször elismételnie.

- Fantombunda, Anuke, Tundra és Gyorskarom – szólította meg a négy farkast. – Hajtsátok tovább a csordát, hogy Karomszárnyék is csatlakozhassanak! Mi pedig addig leterítjük azt a tehenet, amelyik sántít.

Amint befejezte, a csapat leggyorsabb tagjai azonnal futásnak eredtek, és szétszéledve hajtották tovább a szarvasokat, de nem ártottak nekik. Szerencsére Gyorskaromnak nem támadt semmilyen sértő megjegyzése, aminek örültem. Mi pedig hosszú léptekkel a sánta tehén felé szaladtunk. Az ezüstszürke hímet követve azonnal megláttam, melyik tehénre gondol, igaz én a rengeteg növényevő viharszerű forgatagában nem vettem észre először. A csorda középső részén haladt, átlesve a lények hosszú, ágszerű lábain, azonnal megláttam egy furcsán mozgó patát, ami sehogyan sem illett a szarvasok ritmikusan ismétlődő dobogásai közé.

Ezüstárny belevetette magát a csordába, ami elsőre hihetetlenül veszélyesnek tűnt. Éjszőrme mellém szökkent, mögöttünk Vadfagy szaladt. Utat törtünk a rémülten rohanó szarvasok között, akik pánikszerűen kerültek el minket. Csak egyetlen egyet követtünk.

A szarvast idővel lehagyták a társai, és minden gyorsaságukat belevetve elszaladtak előlünk. Nem volt időm gondolkozni, tekintetem egyedül az egyre jobban lassuló tehenet követte. Hátsó lába furcsán kibicsaklott, úgy tűnt, egyáltalán nem tud rendesen ráállni. A szemem sarkából megláttam egy pillanatra Karomszárny vöröses-szürke alakját, amint a bétáival ő is üldözőbe veszi a csordát. Mindez csak egy apró villanás volt a pillanatban.

Támadásra készültünk, ahogyan mind a négyen körbevettük a tehenet. Vadfagy az egyik, Éjszőrme pedig a másik oldalához rohant, miközben a hatalmas csorda kettévált, teljesen magára hagyva a szarvast. Mire odaértünk, én azonnal arra gondoltam, hogy tudnám a legjobban lelassítani a nagyméretű növényevőt. Elrugaszkodtam a földről, és a levegőbe ugrottam. Fogaimat a szarvas marjába mélyesztettem, minden erőmmel azon voltam, hogy megállítsam. Az tovább szaladt, egy pillanatra maga után vonszolt, én pedig egy erős lökésnek köszönhetően leestem róla és a földre zuhantam.

Megérkezett Ezüstárny is. A törvény szerint mindig a vezető az, aki végez a zsákmánnyal, és ezt ő is tudta. Amint felzárkózott, egy erős, céltudatos mozdulattal állkapcsát a tehén nyakába mélyesztette. A földre dőlt, és nem mozdult többet. Lihegve, levegő után kapkodva álltunk felette, a csorda rohanó erejétől nem tartottunk, hiszen az összes szarvas már messze járt tőlünk. A farkasok morgása és acsargása zajosan elhallatszott hozzánk, de távolinak tűnt, mintha víz alól jönne.

- Majd én itt maradok, és vigyázok a zsákmányra – ajánlotta fel Vadfagy. Kimerültnek látszott, de sérülésnek nem volt nyoma rajta, ahogyan egyikünkön sem.