A Hold Királyai: Leilana /Az utolsó vonyítás/

Tizenkettedik fejezet: Gyémántkarom

Bundám összerándítva kaptam fel a fejem, hogy körülnézzek. Egy pillanatig azt hittem, már reggel van, de csalódottan szembesültem a nádast és az eget borító sötétséggel. A Hold már elhagyta az égbolt közepét, de még nagyon távol voltunk a napfelkeltétől.

Biztosan csak felébredtem valami miatt – gondoltam, és nagyot ásítva tettem le a fejem, hogy elrejtsem bozontos farkam alá. Kisebbre húztam össze magam, szőrömet összeborzoltam a hideg ellen. Most bántam meg először, hogy nem a többiekkel feküdtem le aludni, de most már nem akartam odamenni hozzájuk, félve, hogy felébresztem őket.

Azonban tudtam visszatérni álmaim tompa, nyugodt világába. Gondolataim úgy ébredtek fel, mint madarak hajnalban, hogy egész álló nap csiviteljenek és repkedjenek. Nagyon jól tudtam, hosszú visszaúttal nézek szembe, és mindenáron ragaszkodtam az alváshoz, hogy erőmet felhasználhassam a reggel. Az álmom viszont nem jött, helyette egy ismerős és mégis ismeretlen szag kúszott az orromba. A furcsa szagjel amit a Rejtelmes Síkságon éreztem! Most olyan közel volt hozzám, hogy teljesen betöltötte az orrlyukaimat édes, hűvös illatával. Jobban hegyeztem sötét végű füleimet, és egy kis idő múlva halk mancslépéseket hallottam.

Milyen farkas járhat erre? – merült fel bennem riadtan a kérdés. Az ismeretlent nem tudtam a Halálfalkához sorolni, de a Vízfalka eleven halszaga sem vallt rá. Így hát azonnal kizártam a halálfalkai támadás és a vízfalkai túlélők lehetőségét. Nem is gondolkoztam többet, és azonnal négy lábra pattantam, karmaimat a nedves földbe vájtam. Kissé lelapulva, ugrásra vagy támadásra készen vártam, ki fog megjelenni az egyre jobban hajladozó nádszálak közül. Az idő múlása csak tovább fokozta az izgalmamat.

- Ki van ott? – emeltem fel a hangomat, megpróbálva határozottnak tűnni. Nem tudtam, támadásra vagy barátságos üdvözlésre számítsak, ezért mindkét lehetőséget elképzeltem magamban.

Először nem jött válasz, ezért megfordítva a mondandómat új kérdést tettem fel. – Honnan jöttél?

- Én inkább úgy kérdezném: miért éppen itt?

A válaszon időm sem volt gondolkodni, mert az ismeretlen alak egy pillanat alatt kilépett elém a nádasból, én pedig egy nagy ugrással hátráltam meg. Nem igazán volt ijesztő, hanem érkezését hatalmas fényjelenség kísérte, amitől először hunyorognom kellett, de gyorsan hozzászokott a tekintetem.

Döbbentem mértem végig az idegent. Az előttem álló hím nálam alig volt nagyobb vagy idősebb, de testfelépítése meglepően vékonynak és karcsúnak látszott. Közelről is láthattam rövid, világosszürke bundáját, mely a lábainál és a hasánál fehérbe csapott át. De a legtöbb figyelmem az arca kötötte le: feje szép, hosszúkás volt, igéző, kerek holdacskákhoz hasonló szemei pedig a halványkék és a világoszöld furcsa elegyét adták. Valamiért nem bírtam sokáig sápadt tekintetébe nézni, és ennek az oka talán a testéből áradó, földöntúli fény lehetett.

- Hogy érted ezt? – kérdeztem, alig bírva megszólalni.

- Neked nem rossz ilyen sokat kérdezni? – szólt vissza az idegen, majd egy pillanat alatt mögém ugrott. Összerezzentem a hirtelen mozdulattól, és felborzoltam a bundám. Őt azonban ez kicsit sem zavarta, mert tovább folytatta. – Mert komolyan mondom, már nekem fáj.

Míg ezt panaszolta, megfordult és a levegőbe szagolt. Világosbarna füleit kíváncsian forgatta, keskeny orra pedig jobbra-balra járt. Világos fényével úgy ragyogta be az éjszakát, mint egy csillag a sötét eget. Ez képtelenség – ráztam meg a fejem. – Egy farkas nem világíthat!

- Szóval azt mondod, – próbáltam átvenni az irányítást, ezért bátran leültem a földre, de hátsó lábaim túl nagyot dobbantak, ami a világosszürke farkasból csodálkozást válhatott ki, mert még nagyobbra nyíltak egyébként is hatalmas szemei. Szándékosan levittem a hangsúlyt, elkerülve, hogy sokkal inkább tűnjön kijelentésnek mint kérdésnek. – eljöttél egész idáig, de azt sem tudod, most hol vagy.