A Hold Királyai: Leilana /Az utolsó vonyítás/

Kilencedik fejezet: Egy új út kezdetén

- Ezt el kell mondanunk a többieknek! – tört ki Anuke vidáman, sötét rozsdabarna farkát lengetve. – El sem hiszik majd!

- Van egy olyan érzésem, hogy nemsokára úgyis tudni fognak róla – felelte Ezüstárny, mosolygását leplezve.

- Mennünk kellene – jegyeztem meg körbefordítva a fejem. – Nem késhetünk el!

Ezüstárny bólintott, és láttam, hogy izgatottságtól reszkető mancsokkal elindul sietősen a sötét nyílás felé. Mi azonnal követtük őt, szorosan a nyomába szegődve.

- Gondoltátok volna, hogy ez fog történni? – jött mögöttem Anuke, aki nem is titkolta lelkesedését.

- Én azt hittem, eszükbe sem jut majd minket választani – vallottam be őszintén, de én is egyre kevésbé tudtam uralkodni izgalmamon.

- Te jó ég! – kiáltott fel Anuke meglepetten, még mindig az események hatása alatt állva.

A visszafelé vezető út a járatban nem volt olyan hosszú, mint nem olyan régen. Úgy tűnt, pár pillanat telt csak el, és máris kiértünk a csillagok egyre gyengülő fényére, a sziklás völgybe.

A hajnal közel járt már. Az ég alja halvány kékes-lilássá fakult, és ködös, szürkés derengés szállt a sziklákra, kevés, egyetemes fényt adva nekik, hogy jobban láthassuk őket. A hegyek hallgatása nem volt hasonló az erdő pirkadati madárdalaihoz, vagy az őzek és szarvasok korai matatásához. Itt teljes csend uralkodott, minden hang, amit hallottunk a tenger mély zúgása volt, és a farkasok izgatott csevegése, mely elnyomta a hatalmas víz ősi morajlását. Furcsának találtam ezt, amihez nem szoktam hozzá.

Időközben a farkasok többsége már összegyűlt a völgyben, és hangosan beszélgetve mászkáltak a sziklák között fel-alá, vagy egy helyben, feszülten morogva, némaságba zuhanva várták alfáik visszatérést. A felfordulás csak alig volt kisebb, mint a tanács barlangjában.

Nyakamat kinyújtva próbáltam megkeresni a falkám tagjait, de a sok, idegen farkason végignézve, sehol sem láttam őket.

- Hol lehetnek a többiek? – kérdeztem közelebb hajolva Ezüstárnyhoz. A szürke farkas szárnyait kitárta, készen arra, hogy a levegőbe repüljön, mikor hirtelen egy ismerős hang ütötte meg a fülem, mely közelről jött.

- Itt vagyunk! – szólt valahonnan a hátam mögül Éjszőrme türelmetlenül.

Gyorsan megfordultam, és óvatosan oldalba böktem Ezüstárnyat, a sziklás völgy egy sarka felé mutatva. A Ködfalka farkasai az alagúthoz közel üldögéltek, mely a a Falkák Tanácsa barlangja felé vezetett, és úgy tűnt, éppen minket néztek. Az ezüstös hím szárnyait összecsukva bólintott az irányukba, és azonnal elindultunk feléjük. Anuke-nak nem kellett megmutatni a helyet: villámgyorsan odaszaladt a többiekhez.

- Ti most komolyan a fületeken ültetek? – kérdezte tőlünk Éjszőrme egy kevés gúnnyal a hangjában, mikor odaértünk hozzájuk. – Már vagy ezerszer szóltam.

- El sem tudjátok képzelni, mi történt! – ugrott a levegőbe vidáman Anuke, boldogan felvonyítva.

Észre sem vette Éjszőrme számon kérő, narancsszínűen lángoló tekintetét, és éppen készült volna vidám mesélésbe kezdeni, de ebben a pillanatban Ezüstárny beállt elé. Fehér tollú szárnyait kitárva próbálta elhallgattatni Anuke-ot, aki gyorsan észrevette Karomszárny összehúzott tekintetét, és inkább csendben maradt.

Azt vártam, az ordas bundájú bétahím azonnal kérdőre von minket, de nem szólt semmit, csak halkan felmordult. A bétanőstény, Pipacsvölgy, csendben feküdt a földön, a hatalmas hím egyértelműen a párjával volt elfoglalva. Alkonyköd Pipacsvölgy másik oldalán ült, aranyszínű szemeit a várandós nőstényen tartva, míg Hajnallélek egy nagyobb szikla tetején várakozott.