A Hold Királyai: Leilana /Az utolsó vonyítás/

Tizenhatodik fejezet: A tigrisek birodalmában

A Nap rideg, ragyogó fénye végleg a sík táj alá bukott, egyedül a Zúgó Árkok sötét, magasba boruló sziklái emelkedtek ki a kietlen, kopár pusztából. Megálltunk a tigrisek területét övező nagyobb kövek közelében, a kettéágazó hegy lábainál. A hidegséget árasztó, élettelen sziklákat szaglászva a nagymacskák csípős, forró szagán kívül állattetemek rothadó bűzét is éreztem, mely hiénákra utalt. A szagok alapján rengeteg ragadozónak kellene itt élnie, viszonylag kicsi területen. Hol lehetnek mégis?

- Át kell járnunk a területet, őrök után kutatva – fordult felénk Ezüstárny a hegyek árnyékából. Elszánt szemei kék fénnyel világítottak a sötétben. – Nem mehetünk Arawuhoz csak úgy, találnunk kell valakit, aki odavisz minket, vagy betolakodást követünk el. Ez esetben a büntetésünk halál lenne.

- Egyetértek – ment oda hozzá Gyémántkarom, a szorongató félelem legkisebb jele nélkül. – De ne váljunk szét nagyon, és ne vegyük túl alaposra a keresést. Valószínűleg már most figyelnek minket.

Vadfagy is a levegőbe szagolt, a nyakán tekergő Aloe pedig halkan sziszegett. A kígyó lekúszott a mellső lábain, és egérre vadászva elindult a sötétség felé. A kékesszürke farkas egy ideig aggódva nézte, majd pikkelyes társáról Jairóra nézett, miután a kígyó zsákmányával visszatért hozzá.

- Nem mondtad, hogy élnek a területen hiénák is – morogta gyanakvóan a testvéremnek.

- És a szagok alapján elég sok van belőlük – jegyezte meg Tundra.

- Azért nem mondtam, mert fogalmam sem volt róla! – vonyított rájuk Jairó ellenségesen. Üvöltésétől visszhangzott a minket körbevevő két hatalmas hegy.

- Csak azért, mert találni akarunk valakit, aki elvisz minket a tigrisek vezetőjéhez, nem kell hangoskodnunk – fordult felé Ezüstárny bosszúsan. Mióta kiderült Jairóról, ő volt az, aki kiengedte Hurrikánt a fogságból, a társaim alig, vagy egyáltalán nem szóltak hozzá. A gondolat, hogy mindent ő okozott, nehezen volt elviselhető, és egy olyan érzésem támadt, Jairó örökre elveszítette a Hold Királyai maradék jóindulatát is, ami felé irányult.

- Ezüstárnyak igaza van – vette át a szót Gyémántkarom komolyan, és az eddig morgó Jairó is elhallgatott. – Ha meg akarjuk nyerni az itt élőket magunknak, tisztelnünk kell őket, és a szokásaikat. Ha erre nem vagyunk képesek, már most veszítettünk.

- Az lenne a legjobb, két csoportra oszlanánk, és átkutatnánk az árok két oldalát, a hegyek mentén – folytatta Gyémántkarom mellől Ezüstárny. – A baloldali részt végignézheti Gyémántkarom, Tundra, Vadfagy és Éjszőrme, a jobboldalit pedig én átkutatom Leilanával, Jairóval és Anuke-kal.

- Azt ígérted, nekem nem kell ebben részt vennem! – akadékoskodott Jairó, farkát felemelve. – Elvezettelek ide titeket, az én feladatom itt véget ért. Eszemben sincs odamenni a tigrisekhez, hogy azok felfaljanak engem!

- Valószínűleg rengetegen vannak – nézett rá Ezüstárny szigorúan, és kelletlenül, amiért a sötétbarna farkas veszekedésbe rántotta őket már megint. – Ha ellenünk fordulnak, minden farkasra szükség lesz, aki harcolni tud.

- De én nem fogok harcolni ennyi ellenség ellen!

- Jairó, bántóan őszinte leszek – állt a sötétbarna farkas elé Gyémántkarom. Egyszerre néztünk össze, mindannyian tudva, mi fog következni. – Minél jobban ismerlek, annál inkább ellenszenvesebbnek látlak, és a haragom is csak növekszik feléd. Nem elég, hogy kiszabadítottad Hurrikánt, akivel szemben most harcolnunk kell, de nem is teszel semmit, amivel ezt helyre hozhatnád. Állandóan rád vagyunk szorulva, és én ebbe már belefáradtam, ahogyan abba is, pont emiatt kell, hogy vigyázzak rád. Szeretnél életben maradni? Nagyszerű, igazán örülök neki. Ez esetben azt ajánlom, kapd össze magad, és hallgass a többiekre.