A Hold Királyai: Leilana /Az utolsó vonyítás/

Hatodik fejezet: A farkasok összegyűlnek

Ahogy a Nap fénye egyre magasabbra szállt, úgy haladtunk mi is jobban az átjáró felé. A mágikus jelenség erejét érezni lehetett, ez vezette Fagyott Esőt is, aki szilárdan ügetett az irányába. Széles, szürke bundás vállán megfeszültek az izmai. Elég volt egyszer ránéznem, hogy azonnal rájöjjek, mennyire ideges lehet az alfahím.

Miközben végignéztem az előttem lévő farkasokon, akaratlanul is megakadt a szemem a szüleimen. Halkan beszélgettek egymással, szavaikat elmosta a tavaszi szellő éneke, és a madarak reggelt köszöntő dalolása.

- Hiányozni fog ez a hely – mondtam halkan sóhajtva Ezüstárnynak, miközben átvágtunk egy rövid ligeten. Itt minden olyan otthonos volt a számomra, ismertem minden bokrot és fát, megszoktam, majd később megszerettem az erdő állatait. Még az édes illatok is kellemesen öleltek körbe. Nehéznek tűnt elhagyni az otthonomat – még ha tudtam is, estére visszatérünk ide.

- Nekem is – értett egyet az ezüstszürke farkas, szárnyával gyengéden megsimogatva az oldalamat. – De nem örökre megyünk el: egy napot leszünk távol.

Megnyugtató szavai hallatán halkan sóhajtottam. Igaza volt, és nem esett nehezemre, hogy lássam a helyzet másik oldalát is. Egy részem izgatottsággal vegyes aggodalommal nézett az új kihívás felé, miközben ezer kérdés kavargott bennem. Mi fog ott történni? A felfedezés iránti vágy, az új helyek és farkasok megismerése lelkesedéssel töltött el. Talán soha az életemben nem fogom látni az összes falkát újra egyben... – jutott eszembe. Az, hogy mi is lesz pontosan megtárgyalva a Falkák Tanácsán, akkor eszembe sem jutott.

Fagyott Eső megállt a sor elején, és megfordult felénk. Halk eszmecserét folytatott Karomszárnnyal, majd gyorsan ránk nézett. A hatalmas bétahím követte a tekintetét, éles, világosbarna szemei kellemetlenül sok ideig időztek el rajtam, és Ezüstárnyon, aminek nem értettem az okát. Zavartan a földre néztem, nem akartam egy esetleges szemkontaktussal felkelteni a denevérszárnyú hím figyelmét. Az elégedetten az alfahím felé fordította a fejét, és legyintett lompos farkával.

- Feltételezem, egyikünk sem evett, mielőtt elhagytuk a völgyet – szólalt meg hangosan Fagyott Eső.

Ez igaz volt. A Ködfalka völgyében nem volt időnk megkóstolni az elejtett szarvasokat, így váratlanul minden a falkáé lett, anélkül, hogy mi bármit is ettünk volna belőle. Az ismeretlentől való aggódás és izgulás annyira elvonta a figyelmemet, hogy még az étvágyam is elvette, de most kezdtem újra érezni a gyomrom korgását, ami úgy morgott, akárcsak egy dühös medve a barlangjában.

- Karomszárny és én egyetértünk abban, hogy megállunk egy kicsit, elejteni valamit – jelentette be a falkavezér látva éhes tekintetünket.

Habár ez nem volt parancs, azonnal várni kezdtem a vadászat kezdetét. Nem vadászhattunk a Jégfalka területén, ez egyértelmű volt: ha enni akarunk, most kell megtennünk.

- Nem hallottátok? – morogta Karomszárny ránk nézve, megvillantva a fogait. – Menjetek, keressetek friss szagnyomokat. Ha valamelyikőtök talál, mindenképp vonyítson. – fejezte be jóval nyugodtabban.

Megrázva a fejem, mintha álomból ébrednék, a többiekhez siettem.

- A legjobb, ha szétválunk – mondta Éjszőrme, mikor odaértem hozzájuk. Alkonyköd és Hajnallélek elindultak a széles tisztás vége felé, ahol álltunk, és a bozótosokat szaglászva keresték a növényevők nyomát. Mi egy apró facsoport előtt álltunk meg, a nyírfák fehér-fekete csíkos törzseinek takarásában.

A bátyámra hallgatva cselekedtünk, és elindultam át a nyírfákon, egy széles mezőség felé, hátha ráakadok egy érdekes szagra, amit megéri követni. Mikor végigszimatoltam a hosszú fűszálakat, nyúlszagot éreztem, nem túl régit. Biztos voltam benne, ennél jóval nagyobb zsákmányra lesz szükség. Tőlem nem messze Vadfagy ült a fűben, majd tanácstalanul odajött hozzám.