A szerelmes Sherlock (SZÜNETEL)

6. fejezet

(Scotland Yard őrse, nov. 27. reggel, Emma szemszöge)
Újabb nap, újabb kalandok! Legalábbis nagyon remélem. Viszont már 7:30, és Greg még mindig nem ért be. Ezt eléggé furcsállottam, mert 6:30 körül szokott jönni ő is. Lehet, hogy beteg lett. Majd mindjárt kiderül! - gondoltam.
Már tárcsáztam is. Pár csengés után fel is vette:
- Halló, itt Lestrade.
- Szia, Greg!
- Áh, te vagy az, Emma! Neked is szia!
- Lebetegedtél, vagy mi baj van?
- Bocsi, nem tudtalak felhívni, nagyon mozgalmas volt a reggelem. A kutyám, Amy most ellik. Már két kiskutya megvan, de még jön.
- Oh, hát gratulálok! Átmenjek esetleg segíteni? Amíg te Amyvel maradsz, én rendbetehetném a már meglévő kicsiket.
- Tényleg? A segítség tényleg nagyon jól jönne. Na de ki fog addig helyettesíteni?
- Ugyan, ha valami történik, úgyis hívnak majd.
- Ez igaz.
Megadta a címét, én pedig siettem is ki, hogy fogjak egy taxit.
Mikor odaértem, becsengettem a kapun, és vártam. Nagyon szép háza volt, egy kis elkerített kerttel. Nem volt sok időm bámészkodni, mert már sietett is kaput nyitni nekem.
- Szia! Örülök, hogy ide tudtál jönni! Nagyon köszönöm!
- Ugyan! Hisz erre valók a barátok! Na és merre van az anyuka?
- Gyere! - végigmentünk az egész házon, míg a garázsba nem értünk. Ott feküdt az anyakutya, mellette a párja. Egy kis kosárkában pedig három pici kölyök.
- Még legalább kettő fog jönni szerintem. Azért gondoltam, hogy itt a garázsban legyenek, mert viszonylag nincs sok dolog, amit feldönthetnének a picik, és nem is fognak mindent összemaszatolni.
- Hát igen. Egy törölközőt kérhetek esetleg? Addig megtörölgetném a kölyköket, hátha az is felmelegíti egy picit őket.
- Ja, igen persze. A kocsi ablakában hagytam, mert mikor én is el akartam kezdeni, pont akkor jött a harmadik.
Elvettem a törölközőt, és leguggoltam a kis kosárkához. Kivettem a legkisebbet, és elkezdtem megtörölni, leszedni a sok izét róla.
- Annyira aranyosak! - mondtam, miközben már a harmadikkal foglalkoztam.
- Igen, nagyon!
Ekkor elkezdett kibújni a negyedik kis szőrgombóc. Greg próbált segíteni Amynek, de aztán szerencsére gyorsan kijött. Őt is megtisztítottam.
- Szerintem ennyi volt. Amy is elaludt mostmár, úgyhogy azt hiszem, ő volt az utolsó.
Ekkor, mintegy végszóra elkezdett nyávogni, vagy nem is tudom mit csinálni, az, amelyik a kezemben volt. Mire meghallotta a többi is, és ők is rákezdtek.
- Talán éhesek. - vetettem fel.
- Igen, biztosan. Az anyjuk mellé tettük mindegyiket, és azonnal szopni kezdtek.
- Huu! Remélhetőleg most pár óráig nyugtunk lesz, mert ezután biztos mindegyik aludni fog. Viszont ha felkeltek, muszáj lesz őket beengednem a házba. Ott mégis csak jobban tudnék rájuk vigyázni, mint hogy ide szaladgáljak ki 5 percenként.
- Hmm, igazad lehet. És kutyabiztos a házad? - kérdeztem nevetve.
- Hát.. félig-meddig. Talán a konyha az, ahol még beférhetnek bárhova.
- Akkor menjünk be, majd segítek! - ajánlottam.

(Baker Street, aznap délelőtt, John szemszöge)
- Ah, John, pont jókor! - köszöntött kedélyesen Sherlock, mikor beléptem a nappaliba. - Írtam egy darabot. Meghallgatod?
- Persze, mutasd! - mondtam majd leültem a karosszékembe.
Elkezdett játszani egy nagyon kellemes, vidám, pörgős dallamot a hegedűjén. Nagyon tetszett, és mikor már pont azon kezdtem gondolkodni, meddig tart még, akkor váltott. Lassan átfolyt egy mélabús, rettentően szomorú melódiába. Egy szürke, esős nap jutott eszembe róla. Ez a rész is gyönyörű volt, de nagyon szomorú.
Viszont nem tartott olyan soká, mint az előző. Az első tételt meg is ismételte, apró változtatásokkal tarkítva.
- Nos, mit gondolsz?
- Egyszerűen csodálatos! Nagyon tetszik, de mi a közepén az a lehangoló, depressziós rész? - tényleg érdekelt, mivel igazából beleillett a többibe, de mégis kitűnt.
- Nos, ebbe a darabba akartam belesűríteni az érzelmeimet Emma iránt. Az első tétel azt próbálja visszaadni, hogy mit érzek, amikor meglátom, amikor rágondolok. Hogy pillangók repdesnek a hasamban, hogy megemelkedik a pulzusom, akaratlanul is mosolygok, ha rá gondolok. A második tétel viszont a szerelem árnyoldalát mutatja be, azt hogy tudom, én úgyse érdekelném őt, hogy csak egy okoskodó, bunkó embernek tart, még ha nem is mondja ki. És persze azt is, hogy esélyem sem lenne nála. Intelligens, szép, és... hajjj, minden ami kell. - itt elhallgatott egy kicsit, elmerült a gondolataiban, de aztán ugyanonnan folytatta: - Utána viszont azért térek vissza az első tételhez, mert végül is még bepróbálkozhatok nála, aztán meglátjuk mi lesz. Szóval az utolsó tétel arról az undok dologról, a reményről szól.
- Tudod, most nagyon megleptél Sherlock!
- De hát mégis mivel? - értetlenkedett. - Ja, már értem. Meglepődtél rajta, hogy képes vagyok ilyen érzelmekre. Hát meg kell hogy mondjam, én magam is elcsodálkoztam rajta. - mondta, majd elmosolyodott.