Élet a Hanlimban

6.Rész

~Yoonji szemszöge~

Már majdnem hazaértem, mikor dörrent egyet az ég. Nem akartam elázni és kezdett sötétedni is, így sietősebbre vettem lépteim. Nem jártam messze az utcánktól, de két rossz arcú srác utamat állta. Unottam néztem rájuk, nem félek én az ilyen senkiháziaktól.
-Ez nem a Hanlim egyenruhája? - kérdezte az alacsonyabb a másikat.
-De. Ezek szerint egy elit cicával van dolgunk. Hm.. - gusztustalanul végignyalta száját, mire én a sajátomat grimaszba húztam.
-Mehetnék, vagy tovább kívánjátok csorgatni a nyálatok?
-Tisztelettel beszélj kislány. Nem akarlak bántani, de ha durván akarod... - erősen a falnak lökött, de semmi érzelmet nem mutattam, pedig kezdtem ideges lenni.
-Tudjátok, a cica karmol, és harap is...

~Jimin szemszöge~

Nem törődtem Sugával - most először - és visszaindultam. Nem tudom hová mehetett, így csak mentem. Nem is tudom mióta kerestem, de már besötétedett és az eső is szakadt. Remélem nem esett semmi baja. Épp elmentem két srác mellett, akik a földön ültek. Azt hittem részegek, így nem akartam velük foglalkozni, de megakadt a fülem egy beszélgetésfoszlányon.
-Az az elit ribanc.. - sziszegett az egyik - Ezt még megkeserüli.
-Hagyd inkább. Veszélyes...

Elit? A legnevesebb iskola a környéken a miénk, és ha veszélyes volt a lány akkor...Yoonjiról beszéltek.
Ezek szerint igaza volt Hyungnak, tényleg meg tudja védeni magát. Egy megkönnyebbülve indultam haza. Megáztam, és nem szívesen lennék beteg.

~Reggel~

~Yoonji szemszöge~

Nagyon ramatyul éreztem magam. Tegnap megáztam, és nem túl erős az immunrendszerem. Nem terveztem iskolába menni, de anya berontott a szobába.
-Azonnal kelj fel! El fogsz késni!
-Azt hiszem lázam van.
-Nem fogsz lógni! Szedd össze magad és indulj!

Nem tűrt ellenkezést, így muszáj volt kicsit összeszednem magam. Bátyámat nem láttam, így arra következtettem, hogy előbb el ment. Vagy Jungkooknál töltötte az éjszakát? Beugrottak a tegnapi gondolataim, ami miatt mégrosszabbul éreztem magam. Rá játszhat mondjuk az is, hogy jó pár napja nem ettem. Az egyik lány megszólt, hogy rám férne a fogyás, és akármennyire is nem mutattam, igenis foglalkoztatott mások véleménye.

Mikor beléptem a terembe az fogadott, amit vártam. Kook szorosan testvérem mellett ült, és tudomást se vettek rólam. Helyet foglaltam, fejemet pedig a padra hajtottam.

Reménykedtem benne, hogy jobban leszek, de a 4. óra után már nagyon szédültem. Nem vallottam volna be, hogy valami gond van, így mit sem törődve az állapotommal mentem tesire.
Nem volt probléma, egész a 12. körig. Éreztem, hogy kezd homályosodni a látásom, ezért megálltam és lihegve a térdemre támaszkodtam. A tanár elkezdett kiabálni, de a hangját egyre távolabbról hallottam. Elvesztettem az egyensúlyom és elsötétült minden.

~Jimin szemszöge~

Yoonji egész nap furcsán viselkedett, de ez nem tűnt fel senkinek. Se a bátyjának, se az állítólagos legjobb barátjának.

Tesi órán már látszott rajta, hogy tényleg rosszul van és mondani akartam neki, hogy pihenjen inkább, de a tegnapi után nem mertem hozzá szólni. Lehet, hogy haragszik amiért ott hagytam.

Egyszer csak azt vettem észre, hogy megállt. Ez a tanárnak természetesen nem tetszett, és kiabálni kezdett vele, de a lány mintha nem is hallotta volna, majd összeesett. Mindenki nagyon megrémült. Most végre felfigyelt rá az a két személy is, akik talán a legközelebb állnak hozzá.

Nem tudtam mit csinálni, de mikor Suga rámkiáltott azonnal észhez tértem és tárcsáztam a mentőket. 10 perc sem kellett és kiértek a helyszínre. Berakták az autóba és szirénázva elhajtottak. Aggódtam miatta, de nem állunk semmilyen kapcsolatban, nincs jogom utána menni. Majd talán érdeklődök a hogyléte felől. Remélem nincs semmi komoly baja.

~Yoonji szemszöge~

Nem tudom mi történt. Egyenletes csipogást hallottam, amitől erősen árulkodott arról, hogy kórházba kerültem. Egy nyögés kíséretébe kinyitottam a szemem, és megláttam az egész családot. Szuper. Anya rámnézetr könnyáztatta szemekkel. Mikor realizálta, hogy ébren vagyok, keze azonnal lendült és arcomon csattant. Elfordítottam a fejem, de semmi érzelmet nem mutattam.
-Hogy viselkedhetsz ilyen felelőtlenül?! Aggódtunk miattad! - cinikusan felnevettem, mire a többi bent lévő felém kapta a fejét.
-Szerinted így viselkedik egy anya, aki aggódik? Megpofozza a lányát, aki kórházba kerül? Mellesleg, eddig nem tűnt úgy, hogy aggódnátok. Vagy csak most játszátok az aggódó szülőket, hogy a dolgozók azt higyjék foglalkoztok velem? - szavaimmal megbombáztam őket, mire egy pillanatra le is fagytak. Yoongi volt az, aki először feleszmélt.
-Hogy beszélhetsz így a szüleiddel?! Azzal, aki eltart?! A nővel, akinek az életet köszönheted?! Hálásnak kellene lenned!
-Mégis miért kellene?! Hogy amint lehetőség adódott megszabadultak tőlem? Tudod te milyem az, amikor a születésnapodra egy SMS-t, vagy egy telefonhìvást se kapsz? Amikor bármit csinálsz nem vagy elég jó? Amikor...mindegy. Akármit hoznék fel példának, te egyiket se tudnád elképzelni. Tudod miért? Mert te vagy a tökéletes, akit mindenki szeret és istenít. Ezt fel sem fogod, természetesnek tekinted. Utállak! Utállak, amiért mindenben jobb vagy! Amiért téged mindenki sokkal jobban szeret! Amiért elvetted az egyetlen barátomat is... Mindannyiótokat utállak! Amint betöltöm a 18-at összepakolom a holmim, és engem többé nem láttok! Lehet még előbb is...
Teljesen lefagytak. Mire feleszméltek volna szólt a nővér, hogy vége a látogatási időnek. Egy szó nélkül elmentek, belőlem pedig kitört a sírás. Nem történt ilyen azóta, hogy 9 éves koromban meghalt a teknősöm. Akkor azt mondták hagyjam abba, mert csak a gyengék sírnak. Sajnálom, de most ez nem megy. Gyenge vagyok.

Felálltam és az erkélyhez sétáltam. Felálltam a peremére és lenéztem. Tériszonyom van, de meg kell tennem. Mimdenkinek könnyebb lesz.

Egyik lában leemeltem, mikor zsebemben lévő telefonom jelezte, hogy üzenetem jött. Megnyitottam, de ismét rámtört a zokogás és összerogytam.

Hát mégis érdeklek valakit.