Élet a Hanlimban

23.Rész

~Yoonji szemszöge~

A kocsiban ültünk néma csendben, és az utat figyeltük. Hogy kezdjek hozzá?
-Jae..
-Hm?
-Tudod, én tényleg kedvellek. Nagyon-nagyon kedvellek, de akkor is Jimin a mindenem. Tisztában vagyok vele, hogy egy idióta vagyok, amiért még most is őt szeretem, de nem tudok ellene mit tenni. Nem akarlak elveszíteni, de ha nem akarsz velem barátkozni, azt is teljesen megértem... - lehajtottam a fejem, és vártam, hogy mikor küldd el a jó édes...de nem jött a lecseszés. Kezem a térdemen pihent, amin megéreztem övét.
-Mondtam, hogy mindennel tisztában vagyok, és azt is, hogy nem várok semmit. Ha őt szereted, az ellen nem tudok mit tenni. Igen, szeretlek, de ez nem ok arra, hogy ne legyek a barátod. Még ha nem is párodként, de legalább így melletted lehetek. Ne aggódj, pikk-pakk kiheverlek. - mosolygott rám, és ha nem ismerném, el is hinném hogy valódi. Mélységesen megbántottam, de még így is jobb, mintha hamis érzelmekkel tápláltam volna.
-Köszönöm.

Ezután az út további része csendben telt. A ház előtt leparkolt, és a lakásomig kísért.
Csak álltunk egymással szemben, néma csendben.
-Köszönöm, hogy eljöttél értem....meg úgy mindent. - zavartan lehajtottam a fejem, mire felkuncogott.
-Hogy szeressek ki belőled, ha egyszer ilyen aranyos vagy? - mosolygott rám, immár teljesen őszintén.
-Jóéjszakát. - átkaroltam nyakát, amit csak lábujjhegyre állva értem el.
-Neked is. - viszonozta gesztusom.
Ezután ő hazaindult, én pedig bementem. Nem volt energiám kaját csinálni, ezért inkább csak gyorsan letusoltam, és bedőltem az ágyba.
Sokáig nem tudtam elaludni, a gondolaataim csak úgy cikáztak, de végül a fáradtság győzedelmeskedett felettem és elnyomott az álom.

~~~

Kellemes arra kelni, hogy mindjárt szétverik a bejárati ajtót. Komolyan, ha valaki nem nyit ajtót, akkor nem az, hogy felhívom otthon van-e, ááá dehogy törjünk csak be hozzá nyugodtan, mint valami ősember...

Nehezen kimásztam a paplan alól, és elcsoszogtam a zaj helyszínére. Hirtelen rántottam ki a falapot, ezért a következő ütés a homlokomat érte. A lendület miatt seggre estem, de megtudtam magam tartani ülőhelyzetben.
-Ember! Nornális vagy?! - kiabáltam rá az előttem álló...Jiminre.
-Basszus! Annyira sajnálom. Jól vagy? - térdelt le elém.
-Homlokon basztál szín izomból, szerinted? - fogtam vissza hangomból.
-Ahj...Gyere. - segített felállni, és leülni a díványra.
-Most, hogy majdnem megöltél, elmondhatnád, mit akarsz.
-Öhm...Randizol valakivel?
-Miért érdekel az téged? Te szakítottál, ne foglalkozz velem.... - megfogadom Yoongi tanácsát, és kicsit húzom az agyát, hogy észhez térjen.
-De..én még mindig érzek valamit ... - mi az, hogy valamit!? Ha!? Mi az, hogy valamit?!
-Gondolkodhattál volna előbb is...
-Rosszul döntöttem...adj még egy esélyt...
-Nem Jimin...Ez már nem fog menni. Eddig se ment egyszerűen semmi, talán a sors nem egymáshoz szánt. Keress magadnak mást...Most pedig menj el. - felálltam és az ajtózot indultam volna, de átkarolta lábaim.
-Kérlek Yoonji...könyörgök...Nem tudnám elviselni, ha mással látnálak.. - motyogta, de tisztán értettem mindent. A hangerő, és a sírása ellenére is. Nem fog menni a tervem...lehetetlen még csak tettetni is, hogy nem szeretem... Tenyereimbe temettem arcom, és könnyeimmel küszködve nyögtem ki gondolataim.
-Sajnálom Jimin...lehetetlen nem szeretnem téged.
Felkapta fejét, nedves szemeivel rám nézett, amitől méginkább elérzékenyültem. Felállt, és nyakambab borult.
-Szeretlek.
Mondta, majd ajkait az enyémekre helyezte, és szerelmes csókba volt. Minden érzelmét éreztem. A kezdetleges félelmet, és a mérhetetlen boldogságot is.

Tényleg ő a mindenem, nem tudok már haragudni rá.