Élet a Hanlimban

25.Rész

~Jimin szemszöge~

Épp az igazgatóval ebédeltünk, és a debütálásunkról mesélt.  Nagyon be voltam zsongva, ahogy mindenki más is. Hangosan pittyegett Suga telefonja. Mi a francért nem némította le, mikor tudja, hogy ilyenkor nem szabad mobiloznunk?
Az üzenet elolvasása után se szó, se beszéd nélkül kezdett kirohanni, Jungkook pedig utána.

-A barátaitok talán nem akarják ezt az egészet? Vagy mi a bajuk? - kérdezte az igazgató.
-Megkérdezem, hogy mi történt. - álltam fel az asztaltól és kerestem egy csendesebb helyet.
Tárcsáztam Yoongi számát, de negyedjére is kinyomott. Megpróbáltam Kookot is, aki elsőre felvette.
~Miért rohantatok el? Az igazgató azt hiszi nem akartok debütálni.
~Figyelj Chim... - kezdett bele, de kis motoszkálás után Hyung szólalt meg.
~Mond meg annak a pöcsfejnek, hogy majd keresünk másik ügynökséget! Te meg drága ChimChim maradj csak ott és nyald a picsáját, de jó mélyen. Valakinek fontosabb Yoonji, és ott van akkor is, ha szüksége van rá...veled ellentétben. Na csá.
Mi? Mi az, hogy Yoonjinak szüksége van rá? Mi történt? És miért nem hívott engem is? Ohh a picsába már!

~Yoonji szemszöge~

Beszédre ébredtem és arra, hogy valaki istenesen kibassza az ajtót.
-Yoonji! - hallottam meg bátyám aggódó hangját. Lassan kinyitottam a szemem, de bántotta a fény, ezért beletelt egy kis időbe amíg kitisztul a látásom. - Mi történt?
-Én..nem emlékszem...
-Összeestél az iskolába. A tanárok kihívták a mentőt, de még nem tudjuk mi miatt történt. - mellőlem jött a hang, így arra vezettem a tekintetem. Jae volt. Végig mellettem maradt. Lepillantottam kezemre, amit szorosan fogott. - Ohh bocsi.
El akart engedni, de nem hagytam. Szükségem van rá, és tudom, hogy mellettem van. A másik két személy furcsán nézett, de nem foglalkoztam vele.

-Szép jónapot! Felébredt a kisasszony? - lépett be a szobába az orvos.
-Mint láthatja. Mikor mehetek haza? Semmi bajom.
-A legutóbb is ugyanezzel a problémával hozták be. Mondja csak, miért nem eszik rendesen?
-Mi az, hogy nem eszel? Hát agyon üsselek?! - mordult rám bátyám, de csak elmosolyodtam. Boldogsággal tölt el, hogy vannak akik aggódnak miattam.
-Egyszerűen nincs étvágyat. Higyje el, normál esetbe befalnék egy mamutot is, ez most csak egy ilyen időszak.
-Megvizsgáltuk, de semmi rendelleneset nem találtunk. - mondta a doki a kórlapom nézegetése közben.
-Na látja, mondtam én, hogy nem vagyok beteg.
-Csak hogy a nagymennyiségű fogyásnak nem csak betegség lehet az oka. Pszichés problémák is állhatnak a dolog mögött. Beküldöm az egyik kollégámat, neki ez a szakterülete.

Csak hallgattam. Tisztában vagyok azzal, hogy nincs valami rendben. Mentálisan instabil vagyok, erre még rátesz egy lapáttal a stressz is. Nem csak azért cigiztem, mert az "hú de menő", tényleg lenyugtatott. Az utóbbi időben viszont nem szívtam, nem is tudom miért. Talán, mert Jimin egyszer említette, hogy nem szereti a szagát? Meglehet...

-Figyelj hugi...ez miatta van? - kérdezte Yoongi, ahogy leült az ágy szélére.
-Nem kifejezetten...
-Bazdmeg Yoonji! Úgy felidegesítel mindjárt nekem is kell valami nyugtató! - elkuncogtam magam viselkedésén, nem szokott ő ilyen lenni.
-Nem vagytok éhesek? - szólalt fel drága sógorom is.

Rendesen bezabáltunk, de aztán kiderült, hogy nekem még nem is lehetett volna. Le is baszott a doki, de ha egyszer nem mondta, az nem az én hibám. Mindenesetre a vizsgálatokat holnap megcsinállják, ami azt jelenti, hogy tovább kell bent maradnom plusz egy nappal. Fasza lesz. Mindenkinek megvan a maga dolga, én pedig unatkozni fogok. Kaptam egy doboz cigit is, azzal a mondattal, ha lenyugtat, akkor dohányozhatok az erkélyen. Aztán eszembe jutott valami fontos...

-Ugye Jiminnek nem szóltatok? - remélem, hogy nem. Semmi szükség az aggodalmára.
-Csak Tea-nak szóltam. Nagyon aggódott miattad Noona. - szólt hozzám Kookie.
-Hál' istennek. Nem kell neki tudnia erről.
Mintha végszó lett volna, kicsapódot az ajtó. A kilincsel lebaszta a fal vakolatát.
-Miért V-től kell megtudnom, hogy itt vagy?! - rivallt rám egyből. Na szép, Taehyung a kotyogós kávéfőző. Ezt megjegyzem.
-Nyugodj meg. Itt nem szabadna... - állt fel Jae, hogy elcsitítsa Jimint, de nem jött össze.
-Ez a te műved?! - meg se várta válaszát egy hatalmasat behúzott neki.
Mindannyian melepődtünk, de én eszméltem fel a leghamarabb. Az infúziót kihúztam a kezemből, és földön ülő barátom mellé térdeltem ellenőrizve, hogy minden oké-e. Szerencsére csak egy kicsit látszik.
-Normális vagy?! Ez most mire volt jó?! -kiabáltam rá.
-Ez az ő hibája!
-Hogy lenne már az ő hibája?! Pszichésen nem vagyok oké, erről nem tehet!
-Ha ennyire véded miért nem vele jársz helyettem?! Úgy is vele vagy állandóan! Ha valami bajod van, véletlen se engem hívsz. Egyből hozzá futsz!
-Arra nem gondolsz, hogy nem akarok neked gondot okozni?! Koncentrálj a munkádra! Tisztában vagyok vele, hogy nem fogunk tudni beszélni, lehet, hogy hosszabb időn keresztül, de még így belementem. Igen, sokat vagyok Jaevel, mert barátok vagyunk. Akármennyire is magányos vagyok, és jól esik, hogy törődik velem...de nem tudnám szeretni, és ezzel ő is tisztában van.
Síri csend honolt az egész szobába. Az én könnyeim valahogy utat találtak maguknak, és csak az ő hangjukat lehetett hallani, ahogy érintkezik a hideg csempével.
Belépett a nővér, és amint meglátta a helyzetet mindenkint azon nyomban kizavart, engem pedig az ágyba tessékelt.

Nem tudtam aludni. Elővettem az éjjeli szekrényemből a cigarettát, majd számhoz emelve meggyújtottam. Már hajnalodott. Gyönyörű volt a napfelkelte.

Csak ne lennék ilyen egyedül...