Dehát Ő a tanárom!

Az űr

Miután másnap felkeltem, és bementem az iskolába, a tanárnő óráján egyszerűen nem történt semmi. Ha legalább egy egy pillantást vetett volna rám...  De nem tette,  szándékosan ignorált, vagy legalábbis nekem ez volt az érzésem. Csak járkált ott, és tartotta az órát. Én meg csak ültem ott,  és néztem őt. Semmi nem jutott el hozzám az anyagból. Csak néztem az arcát, a sugárzó szemét, és azt a szájat amitől megveszek, és amiről nem hittem el, hogy tegnap,  bármilyen kis időre is, de megkaptam.
Innentől kezdve minden egyes napom így telt, sajnálni magamat, hogy a sors milyen kis vicces, hogy azzal a személlyel mutattatja meg a szerelem varázslatos világát, akivel nem lehetek boldog.
Egyik nap különösen bánatosnak tűnt, ezért az órák után, muszáj volt oda mennem, és megkérdeznem, hogy mi bántja.
-Hát akkor, holnap innen folytatjuk! - köszönt el az osztálytól.
Megvártam míg már majdnem mindenki kiment, és elindultam Clara felé. Már ő is ment volna,  mikor utána szóltam.
- Tanárnő! Lehet egy kérdésem?
- Persze. -Felelte, és már tette le a papírokat a kezéből. - Mi lenne az?
- Mi bánt ennyire? - tettem föl a kérdést végül, mikor már mindenki elment.
- Ezt meg hogy érted? - Tettette az ártatlant, és próbált úgy kinézni mint mindig, de szomorú volt a szeme.  Nem csillogott úgy mint máskor.
- Clara... Én látom.
- Ahh... - Sóhajtott egy nagyot. - Elhagyott...  Tegnap felhívott, és azt mondta, hogy nem jön haza. - És már vissza is vette a papírjait.
- Nagyon sajnálom. Ha bármiben segíthetek... - Ajánlottam fel magam. Mondania se kellett, hogy kiről beszélt, pontosan tudtam.
- Köszönöm Bob. - Mosolyodott el szomorúan, és kiment a teremből.