Star Wars: The light of the First Order ( Az Első Rend fénye)

11. Fejezet

Mikor Ann felkelt puha ágyban találta magát. Mikor kinyitotta a szemét, szembesült vele, hogy már a saját szobájában van. Megpróbált felülni, de az oldalába és vállába nyilalló fájdalom miatt nem sikerült. Körbenézett a sötét szobában, de Bent sehol nem látta, így jobb híján csak csöndben feküdt. Unalmában az óra mutató egyenletes kattogását figyelte, és számolta az eltelt másodperceket. Sajnos ezt csak 2 percig bírta, bár számára óráknak tűnt. Ezek után újra megkísérelte a felülést, de megint sikertelenül. Még néhány próbálkozás után belátta, hogy nem érdemes próbálkoznia, mert csak rosszabbat ér el vele. Mozdulatlanul feküdt az ágyán gondolataiba mélyedve. Felidézte a csata minden pillanatát, újra és újra. Poera gondolt. Ahogy az ajkai hozzá nyomódnak az övéhez... Azt kívánta, bár csak itt lehetne, és megcsókolhatná, újra.

Gondolatait az ajtó nyílása zavarta meg. Gyorsan arra kapta a fejét, titokban azt remélve, hogy az ajtón Poe fog belépni. Azonban sajnos nem ő volt. Ennek ellenére mikor a lány meglátta az ajtón belépő testvérét már ettől is hihetetlenül boldog volt.

- Ben – kiáltott fel egyből, ami mint kiderült, elég nagy hiba volt. Oldalát egyből erős fájdalom járta át.

- Szia, jól vagy- kérdezte aggódva a férfi, felkapcsolva a lámpát, ezzel fénnyel elárasztva a szobát.

- Aha, persze – vigyorgott Ann, annak ellenére, hogy ez az állítás nem teljesen volt igaz. – Úgy örülök, hogy itt vagy, halálra untam magam.

- Hoztam neked fájdalom csillapítót – ült le Ben az ágy szélére, és segített Annak felülni, ami elég fájdalmas folyamat volt. Mármint Ann számára.

- És nincs valami kaja – kérdezte a lány, miközben bevette a gyógyszereket.

- Mindjárt hozok – nevetett fel Ben. – Mit kérsz?

- Nem tudom, ami van – rázta meg a fejét tanácstalanul.

- Rendben, igyekszem vissza – bólintott Ben, majd elhagyta a szobát.

Ann megint egyesül maradt. Mozogni nem nagyon tudott, mert fájt mindene, de ahhoz túl hiperaktív volt, hogy egy helyben töltsön huzamosan ennyi időt. Sajnos, ettől függetlenül kénytelen volt, hisz nem igen volt már választása. Így hát csak ült az ágyán az egyébként üres, unalmas szobában, és jobb híján azon ábrándozott, vajon mit hoz neki Ben enni. Édesanyja mennyei fokhagymás lazacára gondolt, amit mindig úgy imádott. Pontosabban mondva egy sima földi nő lazaca, aki egész életében hazudott neki. Ann elgondolkozott, hogy vajon az álcsaládja mire gondolhatott, mikor eltűnt. Tudták – e, hogy a bátyja vitte el, vagy azt hiszik, valaki elrabolta őt? Ami egyébként nem is lenne olyan nagy tévedés, hiszen tényleg elrabolták... De ettől még ő ide tartozik... Ide? Nem. Ide semmiképp se. Neki most az ellenállókkal kéne lennie, hisz oda tartozik. Ahogy Ben is.

- Meghoztam a vacsorát – szakította félbe gondolatait Ben, aki egy jól megrakott tálcával belépett a szobába.

- Mi a kaja? – kapta fel a fejét a lány izgatottan.

- Csirkemell, rizzsel, és palacsinta – tette le a tálcát az éjjeliszekrényre.

- Király – vigyorgott a lány, és egyből enni is kezdett.

Kicsit viccesen nézhetett ki, hiszen egyik válla annyira fájt, hogy nem tudta használni, így fél kézzel szerencsétlenkedett, mire Ben megsajnálta, és felvágta neki a húst kis darabokra, amit így már egy kézzel is meg lehetett enni.

- Úgy érzem magam, mintha óvodás lennék – nevetett Ann. – Legutóbb akkor kellett felvágni nekem az ételeket.

- Ja, - röhögött Ben – és én vagyok az óvó bácsi, ugye?

- Pontosan – bólogatott a lány, bekapva egy falat húst. – Köszönöm, hogy segítesz... Ben bácsi – röhögött.

- Hé! – nevetett a bátyja is. – Azért olyan idős még nem vagyok, hogy bácsizni kelljen! Ki kérem magamnak.

- Jó, bocs – nyögte a lány még mindig a nevetéstől fuldokolva. Ami nem volt túl jó, mert oldala folyamatosan fájt a rázkódástól. Tudta, abba kéne hagynia, de ez már nehezebbnek bizonyult.

Végül sikerült abba hagynia a nevetést, és viszonylag nyugodtan befejeznie a vacsorát. Mikor mindent elpusztított a tányérján, Ben elvette tőle a tálcát, hogy visszavigye.

- Pihenj, Ann, szükséged van rá. Aztán meglátod, pár nap, és kutya bajod se lesz.

A lány bólintott. Ben segítségével fekvő helyzetbe tornázta magát.

- Köszönöm, Ben – mosolygott a kifele menő testvére után.

- Aludj jól – mosolygott Ben is, majd elhagyta a szobát.

Ann pár percig csöndben feküdt az ágyán, majd végül álomba merült. A sok vérveszteségtől nagyon fáradt volt, így még az sem jelentett problémát, hogy még csak nem rég kelt fel. Békésen, álmatlanul aludt hosszú órákon át.