Parázs (Befejezett)

1. fejezet

- Franck! Franck!

Hallottam, ahogy anyám végigrohan a villa komor folyosóján, miközben hisztérikusan szólongatja apámat. Egymás után csapta be a szobák ajtaját, úgy tűnt, sehol sem találja a ház urát. A cselédek megilletődve ugrottak félre az útjából, annyira elszánt volt. Szólni akartam, hogy majd én segítek, de a dadám megszorította a kezem, jelezve, hogy meg se próbáljam. Felnéztem rá, de a félhomályban csak nehezen tudtam kivenni idős arcának vonásait. Lesütöttem inkább a szemem és tovább vártam vele csendben a számomra óriásinak tetsző tölgyfa szekrény takarásában.

Aztán meghallottam egy ajtó nyikorgását, jobban mondva az ajtónak a nyikorgását. Visszatartottam a lélegzetem a meglepettségtől... Hiszen anya is tudja, hogy oda nekünk belépni nem szabad. Senkinek, csakis apának.

Hányszor simítottam végig annak az ajtónak a vörös bársony borítását... Hányszor kaptam az aranyozott kilincs után, s hányszor kaptam ki a kíváncsiságomért. Sose láttam, mi van az ajtó mögött, de apa gyakorlatilag az egész napját képes volt abban a szobában tölteni. S most az az ajtó kinyílt, és éppen az történt, amitől annyira rettegtem. Apa mély hangja akkorát dörrent, hogy egyből összerezzentem.

- Vivienne! Mit keresel itt? Hallgatóztál?!

- Dehogy hallgatóztam! - hadarta gyorsan anyám, majd hisztérikus sírásba kezdett. - Nagy baj van, Franck! Bele se merek gondolni, mi lesz, ha ez kitudódik! Jaj, Franck...

- Elég! Elegem van az örökös hisztériából! Mi ütött beléd megint?!

Anyám torkából felszakadt egy halk nyöszörgés.

- Franck! A lányunk... a lányunk egy átok!

Szinte megdermedtem, ahogy eljutott a tudatomig, hogy anyám valamiért már nem szeret engem. Biztosan nem szeret, ha így beszél rólam, csak ez lehet a magyarázat. De vajon mit tettem? A dada meg sem mukkant mellettem, csak várt. Vártunk, csak azt nem tudtam, hogy mire.

Apám hallhatóan kezdte elveszíteni a türelmét. Nem bírtam tovább, kilestem a szekrény mögül, s láttam, hogy apa megragadja anyám könyökét, úgy ráncigálja végig a folyosón.

- Mi ütött beléd? Ne a személyzet előtt átkozd a gyereket! - ripakodott rá halkan, majd idegesen hátranézett, ahol egy takarítónő zavartan bámulta őket. Amint a fiatal lány meglátta főnökének tekintetét, azonnal elfordította a fejét és újra munkához látott. A szalon felé tartottak.

- Nem én átkozom, Zoé maga az átok! - szólalt meg anyám kicsit halkabban.

Ahogy a szalonba értek, behajtották a kétszárnyas ajtót, én pedig ismét nem láthattam őket, csak a kiszűrődő hangokra figyeltem.

- Szóval mitől borultál ki ennyire?! Hogy értetted azt, hogy Zoé egy átok?

Egy másik szoba hatalmas ablakából a folyosóra vetődtek Párizs esti fényei, s én szívesebben koncentráltam volna ezekre a fénycsóvákra, mint a szalonból kiszűrődő fojtott vitára. Csakhogy az agyam nem tudta figyelmen kívül hagyni a bent elhangzó párbeszédet.

- Hol van most Zoé? - kérdezte közönyösen apám.

- A dadával. Az a lány... nem is tudom, minek nevezzem.

- Csak mondd el, mi történt! Más dolgom is lenne!

Anyám újabb sírásban tört ki, de azért belekezdett a történetébe, én pedig füleltem, hogy végre megtudjam, mi rosszat tehettem vele.