Parázs (Befejezett)

18. fejezet

RYAN

- Te meg mit keresel itt?! - kérdeztem halkan Parázstól, miközben lerántottam magamhoz a padlóra egy felborított asztal mögé, hogy elrejtőzzünk a közeledő szörnyektől.

- Szétváltunk Helenával.

- Helena? Ő is itt van?!

- Igen, együtt jöttünk - felelte, majd kikukucskált az asztal mögül.

Annyira jó volt hallani a hangját, és olyan hihetetlen volt, hogy éppen itt találkozunk újra, hogy ösztönösen a karjaimba vontam.

- Te meg mit csinálsz? - nézett rám.

- Először is, semmi kedvem, hogy észrevegyenek. Másodszor pedig, be kell hogy valljam, hiányoztál - suttogtam.

Egy darabig fürkészve nézett a szemembe, aztán a lehető legkomolyabb hangsúllyal megszólalt:

- Te be vagy lőve!

Hát, nem éppen ezt a reakciót vártam, de próbáltam elfojtani a nevetésem, már csak azért is, mert a szörnyek még nem voltak hallótávolságon kívül.

Zoé haja még mindig elképesztően jó illatú volt, megfogtam egy tincset, és a füle mögé simítottam, hogy ne lógjon a szemébe.

- Köszi - mondta halkan, majd kibújt a karjaimból, és újra kukucskálni kezdett. – Elmentek - állapította meg.

Feltérdelt, de újra lehúztam magam mellé.

- Mi az? - kérdezte.

- Miért jöttél utánunk? - kérdeztem szemrehányóan.

- Én inkább azt kérdezném, hogy hogy voltál képes eljönni nélkülem?

Sóhajtottam egyet.

- A sérülésed... - kezdtem bele, de nem hagyta, hogy végig mondjam.

- Látod, hogy kutyabajom! – morogta, de azért én észrevettem, hogy néha meg-megremeg a sérült lába.

- És nagyapával így láttuk jobbnak.

- Hát ez szuper... - morogta ismét. - Tényleg, ő hol van?

- A többiekkel.

- Téged meg egyedül hagytak? - kérdezte kétkedve.

- Nem... - feleltem zavartan. - Az az igazság, hogy meglógtam.

- Meglógtál?! - fakadt ki.

- Igen, valami olyasmi. Szerintem nem a jó irányba mentek.

- Akkor miért nem szóltál nekik?!

- Próbáltam, de nem hallgattak rám. Tudod, milyen önfejűek a kazamatán férfiak!

- Mondja ezt egy kazamatán srác! - gúnyolódott.

Nem tudtam letörölni a képemről a bárgyú vigyort, akármennyire komoly is volt a helyzet. Örültem, hogy újra magam mellett tudhatom, szinte egy pillanatra sem voltam képes nem rá gondolni, mióta eljöttünk otthonról. Néztem a szemét, a haját, az arcát, a kezét...

- Neked vérzik a kezed! - mondtam, és a tenyerembe csúsztattam a kézfejét, hogy megszemléljem.

- Semmiség - motyogta, és újra kinézett az asztal mögül. Látszólag minden figyelmét Phil megmentésének szentelte.

- Mégis mit csináltál?

- Valószínűleg miközben megpróbáltunk bejutni, akkor sérültem meg.