Parázs (Befejezett)

20. fejezet

PARÁZS

Amikor hazaértünk, Nick és az egész falu tárt karokkal fogadott minket. Nick szó szerint...

Rendeztek egy hatalmas lakomát, nekünk csak az volt a dolgunk, hogy kényelembe helyezzük magunkat, és együnk. Jó sokat.

Én is megvacsoráztam, de csak udvariasságból, igazából nem sok étvágyam volt. Felálltam az asztaltól, és úgy döntöttem, hogy kisétálok az erdőbe. Nagyon régen jártam már itt, mostanában nem volt időm kikapcsolódni.

Ekkor valaki megérintette hátulról a vállam.

- Elnézést! - mondta a hang.

Megfordultam, Fabian állt mögöttem.

- Szia! - köszöntöttem.

--Üdvözletem! - meghajolt, mint az első találkozásunkkor.

Tartózkodó testtartást vett fel, ami idegennek hatott tőle.

- Csak azért jöttem, hogy... hogy elmondjam, nem voltam Zenobia cinkosa. Tudom, hogy így tűnhetett, de esküszöm, hogy nem így volt!

Az arca már nem a kemény és bátor harcos jellemét mutatta, megtört volt, és láthatóan emésztette magát a történtek miatt.

- Tudom - mondtam végül. A szeme felragyogott, a szája pedig mosolyra húzódott. - Zenobia csak azt akarta, hogy pár percig mással legyünk elfoglalva. Sosem hittem, hogy elárultál minket.

Közelebb jött egy lépést, és megfogta a kezemet. Elég zavarba ejtő helyzet volt, de igyekeztem nem reagálni.

- Köszönöm, szép hölgy! Most már békében nyugodhatok, mert tudom, hogy biztonságban vagy. Célom a kazamatánok segítése volt, de örülök, hogy téged is megpillanthattalak, s végül megismerhettelek. És bár én nem vigyázhatok rád többet, de van valaki, aki még talán nálam is jobban szeret. És ne feledd: a múltad a lényed része, anélkül nem lettél volna az, aki most! - mondta, aztán ajkát a homlokomra szorította, majd egyszerűen kámforrá vált.

***

Amikor éppen a falu felé igyekeztem, valaki elém ugrott az egyik fa mögül, úgy tűnt, ez a nap a meglepetésekről szól. Megtorpantam, majd lenéztem a földre.

- Molyó gazdája elment. Örökre - mondta lebiggyesztett szájjal.

- Igen, tudom - mondtam a kis kukucskának.

- Pedig nagyon, nagyon szerettem kedves gazdámat!

- Elhiszem - feleltem, aztán továbbindultam. Molyó négykézláb, egy kicsit féloldalasan baktatott mellettem tovább, hordó hasa mindig a térdéhez csapódott.

Azt vártam, hogy majdcsak megunja a követést, de nem így lett, úgyhogy megálltam és szembefordultam vele.

- Mit akarsz?

- Most már van egy nagyon, nagyon szép gazdám!

- Azt már nem! - fortyantam fel. - Én nem vagyok a gazdád!

- De! Kell egy új gazda, és szép lányt nagyon kedvelem, mert finom vacsorát ad.

Semmi kedvem nem volt egy mitugrász, minden lében kanál kukucskához, úgyhogy gyorsan továbbindultam, de nem szállt le rólam, úgyhogy ismét megtorpantam.

- Tudod mit? - kérdeztem, és leguggoltam hozzá. - Szabad vagy!

A fejét jobbra-balra forgatta, majd kíváncsian közelebb jött.

- Szabad?

- Igen, szabad!

- És az jó dolog? - kérdezte értetlenül.