Parázs (Befejezett)

2. fejezet

- Sok minden van, amit még nem érthetsz, gyermek. De szokj hozzá a gondolathoz, hogy nincsenek szüleid. Nincs senkid. Én csak a kötelességem teljesítem. Nem miattad, nem is Delamouche-ék miatt, sőt még csak magam miatt sem. Csak a bátyám számít, hiszen egyedül ő maradt nekem. Ha végre kikerül a börtönből, én is boldog lehetek. Te pedig... veled majd csak lesz valami. Az már nem az én problémám. Azonban, jobb, ha felveszed ezt a másik kabátot is. Hideg van itt, Alaszkában.

Engedelmesen belebújtam a felém tartott télikabátba, aztán visszavettem a hátamra a hatalmas hátizsákot. Madame Dupou ugyancsak így tett, nyögve tett meg minden lépést a nagy súly alatt. Már jó ideje úton voltunk, gyalog. Segítségünkre csak a lábunkra erősített hótalpak voltak, amelyek elfuserált teniszütőkre emlékeztettek.
Olyan kietlen és látszólag elhagyatott helyen volt a ház, hogy még Madame Dupou is alig talált oda. Három órát gyalogolhattunk, de végre elértünk a célhoz. Megszabadított mindkettőnket a hótalpaktól, majd megvizsgálta az elénk táruló látványt. A sötét szürkeségben - ami erre a tájra ráborult télvíz idején – kimagaslottak a dombok sziluettjei, amelyek között egy aprócska rönkház állt, mellette pedig egy tűzifa-tároló. Mindent jég és hó borított, amely alatt zuzmók, mohák és kövek bújtak meg.
Síri csend volt, ami miatt engem szokatlan szorongás fogott el.

- Azt reméltem, apámnak nagyobb házra is tellett, de úgy látom, ez csak egy kis viskó. Nem így írta le - azzal megindult a bejárat felé.

Csendben követtem. Meg akartam szorítani a mackómat, de hirtelen eszembe jutott: az a férfi elégette. Nem bírtam többet apámnak szólítani. A dada tényleg jól mondta: nekem nincs senkim és semmim. Ahogy ezt végiggondoltam, hirtelen megbotlottam egy kiálló kőben, és megcsúsztam a jégen. Ügyetlenül a hátamra estem, aztán amikor kinyitottam a szemem, csak a szürke égboltot láttam, s az ott kavargó sötét felhőket.

- Kelj fel, gyerek! Nincs erre időm! - kiabálta Madame Dupou a kunyhó lépcsőjéről.

Feltápászkodtam, bár egyszer-kétszer még kicsúszott alólam a lábam. Úgy gondoltam, hogy akárhányszor elszomorodok, újra elesek a jégen, és látni fogják a gyengeségemet. Ezt pedig nem akartam, soha többé.

Madame Dupou már a kunyhóban volt, előkotort néhány gyertyát, majd meggyújtotta, ezután pedig kiment a tárolóba, hogy a felhalmozva hagyott fából begyújthasson a kandallóba. Félve néztem szét az apró viskóban. A bejárat a konyhába vezetett, amit csak egy vékony lécekből álló fal választott el egy másik helyiségtől. Levettem a kabátomat és a konyhaszék háttámlájára terítettem. A sapkámat a kezemben gyűrögettem, barna hajam kócosan omlott a vállamra.

- Minden csupa kosz. Látszik, hogy már jó ideje senki sem járt itt - fújtatta a dada. - Segítened kell kitakarítani! Vége az aranyéletednek, ugye tudod?

Nem feleltem, csak elvettem a dadától a rongyot, felhúzódzkodtam a konyhaszékre, és elkezdtem letörölni az asztalt.
A konyhaasztal közvetlenül az ablak alatt állt, így munka közben többször kitekintettem rajta, de nem láttam semmit a sötét árnyékokon kívül, mert néhány méterre a háztól egy domb eltakart mindent a szemem elől. Hirtelen ismét rám tört a szorongás, valami megfoghatatlan félelemként telepedett rám a tudat, hogy körbe van zárva a kunyhó. Letakarítottam a sarokban álló tűzhelyet is, s közben eszembe jutott, mennyire megéheztem. Titokban abban reménykedtem, hogy a dada is éhes már, mert akkor biztos hamarosan készíteni fog valami ehetőt... szólni nem mertem neki.

A takarítás végére alaposan kifáradtam, Madame Dupou nem hagyott lazsálni.

Az asszony áttessékelt az egyetlen szobába, és a kanapé felé irányított.