Parázs (Befejezett)

6. fejezet

PARÁZS

Jégkirálynő?! Mégis mi a fenét képzel? Azt hiszi, süket vagyok? És különben is... hogy jön ő ahhoz, hogy sértegessen?! Ha pedig már megteszi, merje megismételni.

Ilyen, és ehhez hasonló gondolatok keringtek a fejemben egész nap. Nagy önuralomra volt szükségem ahhoz, hogy otthon senki se vegye észre, hogy gyakorlatilag füstölög az agyam. Pedig komolyan majdnem pozitív irányba változott a véleményem Ryanről. De csak majdnem!

Dühösen huppantam le az ágyamra, és az járt az eszemben, hogy milyen velős és kellően sértő megjegyzéssel kellett volna visszavágnom neki akkor, de sose voltam ennyire talpraesett, mindig inkább lenyeltem a békát. Talán majd legközelebb... Vagyis nem, ugyanis nem lesz legközelebb! Többet nem dőlök be a barátkozós álcának. Innentől kezdve jobb, ha még nagyobb ívben elkerüljük egymást.

Fogalmam sem volt, Helena mi a fenének engedte meg, hogy idejöjjön ez a városi ficsúr, de egyre inkább vártam a látogatásának a végét.

***

Másnap ugyanúgy elvonultam az erdőbe, ahogy azóta minden egyes nap, mióta Ryan megjelent a faluban. Mihelyst kiértem a hatósugarából, egyből elmúlt a hideg bizsergés a bőröm alatt. Mennyivel kényelmesebb volt így!

Egy jó nagy adag levegőt kifújtam, és a kék égre emeltem a tekintetem. Mindig is imádtam a végtelenségét. Ha sokáig bámultam a felhőket, olyan érzésem támadt, mintha a talpam elszakadna a talajtól és csak lebegnék egy buborékban egyre feljebb és feljebb. Behunytam a szemem és engedtem, hogy a hűs szellő susogása átjárja az elmém és a természet szinte a részemmé váljon. A hideg kellemesen csípős illata, az állatok különféle neszei, mind-mind más és más érzést keltettek bennem. Mintha minden elvált volna egymástól bennem, hogy aztán összeálljon újra egy egységesebb dologgá és visszatérjen hozzám. Elégedett mosollyal nyitottam ki a szemem, és már épp indultam volna egy rövid sétára, mikor a tökéletes lelkiállapotomat valami szurkálni nem kezdte. Mintha valaki figyelt volna. A mosoly hirtelen lehervadt az arcomról. John bácsi hányszor de hányszor figyelmeztetett, hogy az erdőben bármilyen vadállat meglephet, és ha egyedül van az ember, akkor különösen veszélyes helyzetbe kerülhet! Mégis, nem gondoltam, hogy ebben az időszakban zavarhatom az itteni élővilágot. A párzási időszak csúcsán túl voltunk, nem lenne okuk az agresszív viselkedésre, ha én magam nem zargatom őket. Én pedig tudtommal semmi rosszat nem tettem. Egyelőre...

Hirtelen megfordultam és egy tűzgolyót lőttem abba az irányba, ahonnan a veszélyforrást éreztem. A tűzgolyóm egy fát talált el, ami ettől csúnyán megroncsolódott, kéregdarabok szóródtak mindenfelé. Ekkor halk káromkodást hallottam a fa mögül, ezért a kezemben keletkező újabb tűzgolyót egyelőre még visszafogtam.

Csendben vártam, hogy megtudjam ki az, aki megzavart.

- Ez most komoly?! - lépett ki egy alak a fa mögül.

- Ryan? - fújtam. Mi a fenét keres itt?

- Mégis mire számítottál, egy medvére?

- Például - feleltem szemrehányóan. - Nem hiszem el, hogy ennyire felelőtlen vagy!

- Én felelőtlen?! Te lövöldözöl vaktában tűzgömbökkel, nem én.

- Először is, nem vaktában lövöldöztem, másrészt pedig nem tudom mit vár az, aki mások után leselkedik. Mifelénk ez nem szokás.

Csendben tett felém néhány lépést, miközben védekezőn maga elé tartotta a kezét. Ekkor jutott eszembe, hogy a második tűzgömb még a kezemben van. Gyorsan elmorzsoltam, és engedtem egy kicsit a tartásomon.