I see fire

1. Indul a játék

Érdekes, hogy egy egyszerű sörpad körül mennyi szörny elfér. És hogy mi vagy ki számít szörnyetegnek, az már csak nézőpont kérdése, de körülbelül hét természetfeletti képességgel „megáldott" fiatal már súrolja a határát. Főleg, hogy nem is mindegyik ember. Neked szörnyek, nekem a barátaim, és persze jómagam.

Szerény személyemet már kicsi totyogós korában olyannyira szörnynek tartották, hogy a vér szerinti szüleim el is dobtak maguktól, mikor megcsillant a fejükben a felismerés. Persze nem minden kétéves próbálja egy eltévedt tüsszentéssel felgyújtani a kiságyát. Egy rossz hapci nekem útlevél volt az árvaházba. De erről igazán nem tehettem, a piromágia velem született képesség. És ezt a harmadik nevelőszüleim be is látták. Nem mondom, hogy nem félnek az erőmtől, de ők legalább nem küldtek vissza. Persze az sem épp a szülői szeretet jele, hogy minden cuccomat - a ruháimon át, az ágyneműn keresztül ¬¬¬- tűzálló anyaggal itattak át, és ahogy lehetett, egy távoli egyetemre küldtek tanulni. Nem haragudtam rájuk. Én is féltettem a húgomat, még ha nem is vér szerinti. Joggal tartottak attól, hogy megint leég a fél ház és most nem lesz akkora szerencséjük, és vele együtt bennégnek. Ahogy nőttem, nőtt az erőm is, és bár az önkontroll is egyre jobban ment, nem maradhattam velük. De a bűntudat azóta is eszi őket. Havonta egyszer hazalátogatok, és abban a két napban próbálnak kárpótolni. Sikertelen, de legalább megpróbálják. Régen dühös voltam és sértett, mint a kamaszok általában. Fájt, hogy sosem fognak úgy szeretni, mint a húgomat. De ez még mindig jobb, mint a vér szerinti családom, akik még csak igényt sem tartottak rám. Sosem kerestem őket, nem is lett volna értelme. Az árvaházban annyit sikerült megtudnom, hogy apa elhagyott minket, és azóta már biztos meghalt. Szerintük, valami munkanélküli drogos lehetett, vagy ilyesmi. Anya... ő pedig bevitt, közölte, hogy ez (vagyis én) nem neki való, és lelépett. Jobban féltette a saját életét, mint az enyémet, vagy bárki másét. A fájdalom már elmúlt, és üresség lépett a helyére. Nem haragszom már Alice-re és Robertre, ahogy az igazi anyámat sem tudom gyűlölni. Néha elcsodálkozom, hogy meg tudok még bízni az emberekben. De nem véletlen, hogy csak olyanokkal barátkozom, akik tudnak magukra vigyázni. Vagy megvan hozzá a képességük.

Ahogy végignéztem az asztaltársaságon, önkéntelenül is elmosolyodtam. Ó, ha tudná a külvilág! De nem tudta. Mi is csak egy baráti társaság voltunk egy egyetemi össznépi ivós-koncertes diáknapi estén. Egy a sok közül. Ártatlanul, egy üveg fehérbor és egy vodkával feltöltött vízipipa társaságában. Nem tűntünk ki a tömegből, senki nem érzett veszélyt.

Pedig Caliban még csak ember sem volt. Bár rövidre nyírt barna hajával, terepnadrágban, kifakult fekete pólóban és szemüvegben egészen annak látszott. Velem szemben ült egy pohár borral, és épp egy sztorit mesélt a társaságnak. Átlagosnak hatott (már ha egy késmániás srác annak számit), pedig démonként tengette cseppet sem unalmas életét. Az apja az Alvilág (Démonvilág, Pokol, kinek mi tetszik) egyik teremtménye volt. Hogy pontosan mi, azt nem tudom, nem is kérdeztem soha. Haj, a tudatlanság néha áldás. Az anyja az egyik fúria. Hm... jó kis géneket örökölt. Egy démon és egy fúria keveréke. Aki olvasta az Éjvilágot, tudja, miről beszélek. Csak ő nem dúdolt, mint Alice a tükörben. Azért volt a Földön, hogy őrizze a kapukat, nehogy elszabaduljon az Apokalipszis. Senki se ki, se be. Önként vállalta, mert elege volt a másik világból, jobban szerette a rockzenét meg a pizzát a tűznél. Évtizedek óta itt élt. Persze volt egy fedősztorija, de mind tudtuk, hogy nagy része kamu. Természetesen volt munkája, mert hát valamiből élni is kellett, de nem vitte túlzásba. Ilyen főállás mellett érthető volt, bár én a lustasága számlájára írtam, nem pedig a Nagy és Nemes Kapuőrzésére. Elmondása szerint több száz évet leélt már, de nem nézett ki többnek húszonhétnél.