I see fire

10. A vég

„Még egy pillanat, aztán már annyi sem marad
Mostantól visszaszámolunk, és végre elrugaszkodunk
Szálljunk fel, most még jobban húz
Akkor se engedd el, amikor végre felgyorsulsz
Ez valami Száguldás, valahogy ész nélkül,
Itt, most nincsen fék. Csak a félelem belül."

Ennyi, kifutottunk az időből. Kicsiny lelkem legmélyén azért reménykedtem benne, hogy megment valaki, és megakadályozza ezt az egészet, de persze nem jött senki. Magamban fohászkodtam, hátha Caliban meggondolta magát, kap egy hasmenést, vagy mit tudom én, csak legyen még egy kis időnk kigondolni a megoldást. Baggióra néztem, aki még mindig a hulláit hívta. Átfutott az agyamon, hogy szólok, feleslegesen csinálja, de mégsem tettem. Büszke voltam rá, hogy legalább próbálkozik. A remény hal meg utoljára, nem igaz? Meg persze, nem akartam Briant utánozni, aki alig hallhatóan duruzsolt a nekromantánk fülébe.

– Hagyd abba! – suttogta Brian. – Felesleges.

– Akkor ölj meg valakit, hogy értelme legyen – vágta rá Baggio. – Kussolj és hagyj koncentrálni.

Elmosolyodtam. Nem véletlen imádom őt. Annyira akartam, hogy sikerüljön neki. A gondolat, hogy meg fogunk halni, gyökeret vert a tudatomban, és képtelen voltam tőle szabadulni. Alice és Robert jutott eszembe, és a húgom, Lisa. Magukat fogják okolni. Aztán rádöbbentem, hogy nem így lesz. Senki sem marad. Behunytam a szemem, és nagy levegőt vettem. Nem érhet így véget. Muszáj élnem, muszáj ezt megakadályoznom. Miattuk.

Miközben lényegében tehetetlenül kerestem a kiutat a helyzetből, addig Caliban a két kör közé sétált az én késemmel a kezében. Talán a fafarigcsálással eltompította annyira, hogy nem maradt már éle. Bár, ahogy én őt megismertem, egy fagolyóval is képes lenne sebet ejteni. Magán vagy bárki máson. A tenyeréhez illesztette a pengét, és belevágott, fekete vére a padlóra csöpögött. Egyik pillanatról a másikra megjelent egy hatalmas fekete lyuk. Csak úgy áradt belőle a forróság. Akkora átjárót nyitott, amilyet még sosem láttam tőle.

Megara is mellé sétált a könyvével, közvetlenül a körünk mellett állt meg. Ha nem lett volna Vene varázslata, akár ki is tudtam volna kapni a kezéből a kötetet, hogy fejbe verjem vele, annyira közel volt. Vártam, hogy belekezd valami gagyi monológba a világvégéről meg a démonvilágról, de nem tette. Valami fura, dallamos nyelven kezdett el felolvasni. Szavai hatására az átjáró egyre nőtt. Nem volt már teljesen fekete, pirosas árnyak táncoltak benne. Féltem, ha eléri a lángunkat, már nem fogjuk tudni megállítani. Rögtönözni kellett valamit. Akármit. Lux nyakához bújtam, hogy a fülébe tudjak suttogni. Már csak az hiányzott, hogy meghalljanak.

– Mondd – súgtam –, nem tudnád felgyújtani azt a könyvet? – intettem a fejemmel Megara felé. Lehet, hogy a kört nem tudjuk elhagyni, de talán van hozzá elég erőnk, hogy a lángokat kiküldhessük egy kicsit.

– Megoldható – csókolt a nyakamba.

– Akkor hajrá – nyomtam a szám én is a nyakára.

Pöccintett egyet a derekamon pihenő kezével, és zumm – a lapok már lángoltak is.

– Köszönöm. – Újabb csók a tűzdémonnak.

Megara sietve maga elé dobta a könyvet, próbálta eltaposni a lángokat. Sikertelenül. Vene jelent meg mellette egy poroltóval a kezében, de hiába igyekezett, neki sem jött össze.

Reméltem, hogy Calibant is sikerült megzavarnom, de ő kitartóan nyitotta tovább az átjárót, pedig az ereje láthatóan fogytán volt már. Majdnem az összes vére a padlón volt, kezdte elveszíteni az emberi alakját. Láttam már démonként, de most valami egész más volt. Kezdett inkább állatra hasonlítani. Figyeltem a kezét, egyre kevésbé tudta tartani a késem. Kíváncsi voltam, mikor ejti el. Tudtam, ha véletlenül beejtené hozzánk, máris nyert ügyünk lenne.