I see fire

Első találkozás

Leírás: Caliban és Ree első találkozása
Jellemzők: Humor, Dráma, Fantasy
Korhatár: 14
Figyelmeztetések: Durva nyelvezet

Caliban

Komótosan ettem a pizzámat az egyik pizzázóban, miközben Charlie és egy helyes kis barna szinkronban duruzsolt a fülembe. Nem értem, miért hiszik a csajok, hogy többet jelentenek egy dugásnál, pedig szerintem elég egyértelmű vagyok. Charlie még mindig próbál ránevelni a jó modorra, de nem értem, mit strapálja magát, mert évek óta semmi haszna.

– Komolyan, Cal, legalább próbálj meg figyelni arra, amit mond. A nevére emlékszel egyáltalán? – morogta Chralie kitartóan.

– Fogd már be – vakkantottam oda.

– Akkora tapló vagy, hogy az nem igaz. – Na, ezt nem Charlie mondta, hanem a csaj, aki ezek szerint magára vette. Felpattant és elviharzott. Nem sírtam utána.

– Te is mehetnél – morogtam a jobb létre szenderült haveromnak, hátha veszi a célzást. Vette.

Miközben a maradék pizzát fogyasztottam, rájöttem, hogy nem érdekel ez az egész. Untam már a Földön lenni. Az emberi érzelmeket is untam, ahogy azt is, hogy egy szellem a legjobb társaságom. Már a csajok sem jelentettek semmit. Most mondhatnám, hogy a szextől legalább megkönnyebbültem, de nem. Úgy véltem, talán el kéne húznom oda, ahonnan jöttem. Nem mintha a Démonvilág jobb lett volna ennél, itt legalább volt pizza.

– Egy spenótos fetás pizzát kérnék hús nélkül ketchuppal – ütötte meg a fülemet.

– Elismételnéd, kérlek – hallottam a pultos döbbent hangját.

Nem. Ez lehetetlen, hogy ő legyen az. De ilyen elmebeteg dolgot senki sem képes megenni. A pult irányába fordultam, de nem azt láttam, akit szerettem volna. Nem, nem szőke volt, hanem vörös. De nem átlagos vörös. Ennek a csajnak lángnyelvek voltak a hajában, legalábbis egy pillanatra úgy tűnt. Ez a lány nem lehetett ember. Ha nem tudtam volna biztosan, hogy nem az, azt mondtam volna, démon. Pedig ebben a városban én voltam az egyetlen.

Azt hittem, leül valahova, de dobozba rakatta az ehetetlen vackát és a kijárat felé indult. A számba tömtem a maradék kajámat, és utána indultam.

Ree

Na, ez a hely sem lesz a kedvencem, pedig még meg sem kóstoltam a pizzámat. A pultos csávó úgy nézett rám, mintha sózott disznólábat kértem volna egyenesen az üvegből. Alice, a nevelőanyám szoktatott rá, hogy zöldségesen egyem a pizzát, és mert kicsiként csak a spenótot voltam hajlandó megenni, a pizzát is így csinálta. Egyébként meg, minden finom, ha van rajta egy kis ketchup.

Még szoknom kellett ezt a várost és a kolit is. Meg persze azt, hogy ne használjam nonstop az erőmet nyilvánosan. A kisvárosban, ahonnan, jöttem ezt már egész megszokták. Jó, ez azért enyhe túlzás. Senki sem mert nagyon barátkozni velem, miután majdnem leégett a fél utca, de legalább nem erőlködtem, hogy titokban tartsam, mi vagyok. Úgyis tudta mindenki, hogy én voltam a fura pirós csaj. Itt még szerencsére nem tudták, és jobb is volt ez így.

Mivel a koliba nem lehetett rágyújtani, gondoltam, átvágok a parkon és séta közben elszívok egy cigit. A kitartó kotorászás a hátizsákomban csak fél sikert eredményezett: cigim volt, de öngyújtóm nem (vettem egyet, csak a mihez tartás végett, minél később közösítenek ki innen is, annál jobb – lehet, hogy le kéne szoknom?). Nem baj, gondoltam. Körülnéztem, de nem láttam senkit. A biztonság kedvéért beálltam egy fa takarásába, és egy pici lángot képeztem a tenyerembe.

– Látom, van tüzed – hallatszott mögülem egy mély, rekedt hang, és én annyira megijedtem, hogy a kezemből kiesett a cigi, és ösztönösen reagáltam. A tenyeremben lévő lángot egyenesen a hang gazdája felé küldtem. A pasi felé fordultam, hogy lássam, ki az, aki a frászt hozta rám és hogy kimagyarázzam magam (ami valljuk be, nem tűnt egyszerű feladatnak), de egyáltalán nem az fogadott, amit vártam. Egy húszonévesnek tűnő srác állt mögöttem, zsebre dugott kézzel, halál lazán, lángoló dzsekiben.

– Megtennéd, hogy eloltod, mielőtt teljesen tönkremegy a kedvenc kabátom? – kérdezte kicsit morcosan, mégis valahogy nevetés bujkált a hangjában. Még mindig döbbenten egy kézmozdulattal eloltottam a tüzet. A ruháján kívül semmi nem égett meg, se a haja, se a bőre.

– Mi vagy te? – kérdeztem. Ez a srác nem lehetett hétköznapi ember.

– Mérges – porolta le a hamut magáról. – Egyébként meg démon.

– Na persze, én meg a húsvéti nyuszi – húztam el a számat kétkedve, bár nem igazán értem, hogy miért.

– Basszus, legalább egyszer hinne nekem valaki – morogta. – Mert te mi vagy?

– Nem nyilvánvaló? – vettem föl a cigimet a földről. Picit még mindig parázslott, ezért jó mélyet szívtam belőle, hátha életben lehet még tartani.

– Nekem nem. Mondanám, hogy démon, de nincs démonszagod – szimatolt felém.

– Ez igazán megnyugtató – mondtam higgadtan, de igazán élveztem ezt a beszélgetést. Egész szimpi volt a pasi a maga fura, sorozatgyilkosos módján.

– Szóval? – Ja, igen. A kérdésére még nem kapott választ.

– Piromágus – válaszoltam egyszerűen.

– És te nem hiszed el nekem, hogy démon vagyok? Ez kész röhej – húzta el a száját.

Caliban

Ott álltunk egy sötét kihalt parkban egymással szemben, én, a démon és ő, a piromágus. Nincsenek nagyon emberi reakcióim, de elnevettem magam és ő is nevetett. Talán még sem annyira szívás ez a dimenzió, mint gondoltam.

– Elkísérsz? – kérdezte még mindig nevetve.

– Persze – vágtam rá lazán.

Megfordult, és a park kijárata felé indult, én meg utána. De mielőtt beértem volna, még az ég felé fordítottam a tekintetem, és azt suttogtam:

– Köszönöm.