I see fire

6. Ha fellobbannak a lángok

A helyzethez képest viszonylag hamar lecsillapodtam, amihez az is hozzájárult, hogy első dühömben felgyújtottam Caliban összes függönyét. Kedvenc démonom nem szólt semmit, hagyta, hogy kidühöngjem magam, miközben végigjárta a lakást egy poroltóval.

– Ha befejezted a bútoraim leamortizálását, akár le is ülhetnél és elmagyarázhatnád, mit ártott neked a kanapé meg a függöny – dobta le magát a kanapéra, miközben én a nappali közepén állva ziháltam. Most, hogy a haragom úgy nagyjából elszállt, abbahagyhattam a tüzes show-t. Egy laza kézmozdulattal eloltottam a lángokat, és helyet foglaltam a Caliban mellett.
– Útközben idefelé megjelölt a rokonod – fordítottam felé a bal csuklómat, hogy megcsodálhassa az újdonsült hegtetoválásomat. – Ja, és szakítottam Briannal.
– És ezt mind nem egész egy óra alatt produkáltad? – kérdezte vigyorogva. – Nagyon aktív vagy ma.
– Ez nem vicces – vágtam rá morcosan.
– Jó, igaz – emelte fel a kezét békítően. – De akkor is, nem tudok nem örülni, hogy végre megszabadultál attól a lúzer farkastól.
– Nem véglegesen – magyaráztam –, csak szünetet tartunk. De nem ez most a legfontosabb – toltam az orra alá a csuklóm. – Meg lettem jelölve – mondtam felháborodva.
– Szerintem szép – fogta meg a kezem Caliban –, illik hozzád.
– Te is tudod, hogy nem ez a lényeg – vágtam a szavába idegesen. – Erről nem volt szó!
– Miről is? – kérdezte értetlenül.
– Hogy megkísért az álmomban. Hogy meg tud jelölni. Azt mondtátok, hogy vonzzák egymást az erőink, de azt nem, hogy a tűzszellemetek szerint ő és én összetartoznánk! – kiabáltam.
– Ezt mondta neked? – Bólintattam. – Akkor már érem, mért szökött meg. – Értetlenül néztem rá, ő pedig folytatta. – Társat keres. És úgy látom – mutatott a kezemre –, hogy megtalálta.
Bennem szakadt a lélegzet, és úgy lobbant fel ismét a dühöm, mint a tűz. Biztos vagyok benne, hogy a szemem szinte izzott, ahogy most ránéztem.
– Most kezdj futni – mondtam fenyegetően, miközben előástam a farzsebemből a medvekarmomat. De nem kezdett futni, csak felemelte a kezét, gondolom azért, hogy megnyugtasson. Nem hitte, hogy komolyan bántani akarom. Hát ez most nem jött be.
– Ree, nyugi!
Előreléptem egyet, ő pedig hátrált, a kés pengéje pedig izzani kezdett a kezemben.
– Nem tudtam, hogy ez lesz, de megoldjuk. Addig is ideköltözöl hozzám...
Még egy lépés előre.
– Megkapod a szobámat!
A démon egy lépést hátra.
– Rendelek neked pizzát...
Lépés előre.
– Igazad van, rendes kaját főzök!
Lépés hátra, a démon nekiütközött a bejárati ajtónak, én pedig közvetlen előtte álltam a kést pont a szívére szegezve.
– Azt a filmet nézzük, amelyiket csak akarod!
Nagy levegőt vettem, és leengedtem a pengét.
– Ne hidd, hogy ezzel minden el van intézve – fordítottam neki hátat, és visszaültem a kanapéra.

A délután fennmaradó részét azzal töltöttem, hogy eltakarítsam a romokat, amiket én okoztam a nappaliban. Szombat lévén új függönyt nem tudtam szerezni, de az égés okozta károkat nagyjából helyrehoztuk. Az este már a viszonylag tiszta, égésnyommentes lakásban ért, Caliban egyik pólójában és sortjában ücsörögtem a tévé előtt. Megígérte, hogy másnap reggel áthozzuk a cuccaimat.

Semmi nézhető nem volt egyik csatornán sem, bár igazából egyikünk sem figyelt nagyon a zajládára. Én Calibant faggattam, ő pedig tartva attól, hogy esetleg megint bántani akarom, készségesen válaszolt.
– Még mindig nem értem – néztem rá a pizzát falatozó démonra. – Mit értesz azon, hogy társat keres? – Az én ölemben az Adrianától zsákmányolt ebédmaradék volt vacsora gyanánt. Azt hiszem, én jártam jobban.
– Nézd – mondta két falat között –, nem vagyok annyira jó ghool lélektanból, mint hiszed. Csak azt tudom, hogy akkor keresnek társat, ha megérzik az erejét annak, akit nekik rendeltek. Ha megtalálják, és egyesülnek, megnő az erejük, szinte megállíthatatlanok lesznek. A Démonvilágnak ez jó, hiszen nő az energiaszint. De arra sosem volt még példa, hogy egy tűszellem földi párt talált volna magának.
– Most érezzem magam megtisztelve? – kérdeztem epésen.
– Mondd – kezdte a paplanhuzatot fixírozva –, biztos, hogy az apád ember volt? Csak mert...
– Igen, az volt – vágtam a szavába.
– Honnan tudod ilyen biztosan? – nézett rám. – Még csak nem is láttad soha. Az erődet tőle örökölted, ezt te is tudod – emelte fel a hangját.
– Igen, mert piromágus volt – jelentettem ki határozottan, bár ebben nem lehettem biztos, tekintve, hogy a születésem előtt elhagyott. Anyám szerint legalábbis.
– Ennyi erővel démon is lehetett – erősködött tovább Caliban. Ezt a vitát nem először játszottuk végig, a különbség csak az volt, hogy most jogos érvekkel próbálkozott.
– Jegelhetnénk a témát? – kérdeztem, miközben kivittem az üres tányérom a konyhába. Nem tudtam volna meggyőzni, jobbnak láttam, ha visszavonulót fújok. Visszasétáltam a szobába és a DVD-lejátszóra böktem. – Nézzünk inkább filmet.
– Ahogy akarod – egyezett bele, nem mert kockáztatni még egy dühkitörést. – Válassz valamit.
– Te mondtad – nyúltam a DVD-állvány felé, és magamhoz ragadtam a kedvenc tűzhányós filmemet.
– Már megint ezt? – szörnyülködött Caliban.
– Te akartad, hogy én válasszak – vigyorogtam rá és betettem a filmet a lejátszóba.
A kanapé bal oldalán ültem (ez volt az én helyem, ha Calibannál voltam), és vártam, hogy a lökött démon elindítsa a filmet. Ahogy felcsendült a főcímzene, ledobta magát a kanapé másik sarkába, és közénk hajigálta a zsebei tartalmát. Nem szokott érdekelni, milyen kacatokat hurcol magával állandó jelleggel (a törött kulcson át, a hajtűn keresztül, a használhatatlan papír fecnikig minden volt nála), de most feltűnt egy vadonatúj mobil. Ami csak azért meglepő, mert egy ősrégi vackot szokott magával hurcolni, aminek a megvételére még én vettem rá, miután betört hozzám a koleszba.
– Ez? – mutattam a telefonra közöttünk
– Mobil – válaszolta tömören, és egy nagy adag kukoricát tömött a szájába.
– Mi lett a másikkal?
– Eltört. – Micsoda meglepetés, Caliban úgy használta el a cuccait, mint más a papírzsepit nátha idején. Csodálkoztam is, hogy ez a mobil ilyen sokáig túlélte őt.
– Azért örülök, hogy mindenfajta szekálás nélkül beszereztél egy újat – mondtam teljes elismeréssel.
– Nem akartam, hogy még egyszer rám hívják a lakótársaid a rendőrséget – felelte a képernyőt bámulva, de láttam, hogy a szája sarkában mosoly játszik. Én is kuncogtam kicsit magamban.