I see fire

5. Csak táncolj a tűzben

Egész éjjel forgolódtam, és nem mertem elaludni. Féltem, hogy minden elővigyázatosság és egy démon felügyelete mellett is felgyújtok valamit. Nyolc óra magasságában feladtam a hiábavaló próbálkozást az alvásra, inkább kimásztam az ágyból, és nekiálltam reggelit készíteni abból, amit Caliban étel címszó alatt a lakásában tartott. Némi többnapos kenyér és egy kevés jobb napokat is látott beazonosíthatatlan felvágotton kívül semmi emberi fogyasztásra alkalmasat nem találtam, csak maradék pizzát. Hát jó, gondoltam, a kreatív kollégista feltalálja magát. Kiválogattam a még ehető pizzaszeleteket, és betettem a mikróba. Tudom, tudom, kézzel is melegíthettem volna, de néha én is lusta vagyok, kövezzetek meg érte.

A kész kajával a kanapéra ültem, és beleharapni készültem az első szeletbe, amikor kivágódott Caliban szobájának ajtaja, és egy kócos démon csoszogott elő, a levegőbe szimatolva. Tuti, hogy a pizza illata vonzotta elő. Nem vesztegette az idejét köszönéssel.
– Nekem is adsz? – kapott fel egy tányért a pultról.
– Neked is jó reggelt – mondtam morcosan –, és nem, nem adok, melegíts magadnak. – Mire végigmondtam a mondatot, már le is nyúlt egy szeletet az enyémek közül. – Hé! – Leült mellém, és elkezdte befalni az elkobzott pizzát.
– Hogy aludtál? – kérdezte tele szájjal.
– Vacakul, alig – mondtam –, de téged nem tanítottak meg, hogy nem lopunk más tányérjáról, és hogy nem beszélünk tele szájjal? Hát ezt tanítják démonéknál?
– Először is ez az én pizzám – vágott vissza –, másodszor meg az ne tanítson nekem illemet, akit a harmadik nevelőszülei is elpateroltak otthonról, mert majdnem felgyújtotta a fél utcát.

Ez talált. Mit is várhatnék egy démontól, minthogy ott rúg belém, ahol a legjobban fájt.
– Rohadj meg! – kiabáltam. Beszaladtam a fürdőbe, becsaptam magam mögött az ajtót és leroskadtam a padlóra. Biztos elsírtam volna magam, ha képes lennék rá egyáltalán. Ezzel most érzékeny pontra tapintott. Bármennyire is szerettem a nevelőszüleimet, Alice-t és Robert-et, Calibannak igaza volt, hiába szépítettem, elküldtek otthonról. A többi mostohámról nem is beszélve. Akármennyire is mutattam mindenkinek, hogy mennyire vagány meg kemény vagyok, nagyon fájt, hogy nem kellek igazán senkinek.

Halk kopogást hallottam, majd Caliban hízelgő hangját.
– Ree, gyere ki, sajnálom – hallottam a hangján, hogy komolyan gondolja, de nem akartam ennyire könnyen megadni magam.
– Menj el! – motyogtam halkan.
– Tudod, hogy nem fogok. Itt lakom – felelte kedvesen.
Felálltam a földről, nagy levegőt vettem, és kinyitottam az ajtót. Caliban a küszöbön ácsorgott, egy szelet kihűlt pizzával a kezében és kiskutya szemekkel nézett rám.
– Békepizza – nyújtotta felém a kaját. Ez ő. Bocsánatot is pizzával kér. Ezen muszáj volt elmosolyodnom. Elvettem tőle, és mire a számhoz ért, már gőzölgött. – Bocs – tette még hozzá.
– Bocsánatkérés elfogadva – mondtam, és mielőtt még bármi mást is hozzátehettem volna, megcsörrent a telefonom, de mire a kanapéhoz értem, el is hallgatott. Ránéztem a kijelzőre, hogy lássam, kinek hiányzom szombat reggel kilenckor.
– Az anyahajó hív haza? – kérdezte Caliban. Tudtam, hogy Brianra céloz.
– Nem – ráztam meg a fejem –, Adriana volt. De nem tudom, mit akarhat – emeltem a fülemhez a telefont. Még alig csörgött ki, a kis látó már fel is vette.
– Szia, ugye nem ébresztettelek fel? – kérdezte.
– Nem, dehogy – nyugtattam meg. – Mért kerestél?
– Vészhelyzet van – hadarta –, át kell jönnöd.
– Rendben – vágtam rá –, úgy húsz perc és nálatok vagyok.
– Remek, várlak – mondta, és lecsapta a telefont.
Caliban kérdőn nézett rám, én meg villámsebességgel kezdtem magamra kapkodni a cuccaimat. Még az sem zavart, hogy a démon előtt öltözöm át.
– Mi van? – kérdezte, ha már a tekintete nem volt elég, hogy válaszoljak.
– Vészhelyzet – feleltem egyszerűen, beleszórtam mindent a táskámba, felkaptam, és már el is hagytam Caliban lakását.