𝗕𝗹𝗼𝗼𝗱, 𝗦𝘄𝗲𝗮𝘁 𝗮𝗻𝗱 𝗧𝗲𝗮𝗿𝘀 | ᵗᵃᵉᵏᵒᵒᵏ

08: diagnózis

Gyorsan eltelt ez a két nap és máris péntek volt.

Reggel magamtól felkeltem, nem kellett az a fránya ébresztő se, vajon mitől van ez?

A tudat, hogy találkozom Jungkookkal ilyen dolgokat vált ki belőlem?

Mindegy is, nem ezen fogok rágódni, hanem ráncba szedem magam és elkezdek készülődni, mint külsőleg, és mint lelkileg.

Ez a mai nap avval a pszichiáterrel úgy érzem sokkal nehezebb lesz, mint amikor elkezdtem Jungkookhoz járni.

Lassan dél és én még mindig sehol se tartok.

Bele kell húznom, hiába érzem azt a szorító érzést, hogy száraz a torkom, mennem kell.

Megígértem Jungkooknak.

Mivel késésben voltam, így nem igazán figyeltem olyan részletekre, mint a hajam, vagy a cipőm, így kissé összeszedetlenül indultam autóval Jungkookhoz, ahonnan együtt megyünk a másik orvoshoz.

Rekordidő alatt értem oda, és még csak 11:59-et mutatott az óra, ám mire felértem a lépcsőn és kopogásra készítettem a kezem az óra már túl volt délen, de nem zavart, egy kis késés belefér, nem de?

Miután bekopogtam és Jungkook ingerülten válaszolta, hogy ꞌSzabadꞌ, kissé félénken léptem be és megrökönyödve láttam, hogy nincs egyedül.

Egy szőke hajú, kisebb termetű, fehér köpenyes férfival beszélgetett és amikor teljes valómban megjelentem a szobában, mindkettejük szempárja rám szegeződött, én pedig zavaromban csak lehajtott fejjel köszöntem nekik, mint orvosoknak.

Jungkook most már valamivel nyugodtabb volt, a másik férfi pedig egyszerűen csodás.

- Én azt hittem, hogy valahol máshol lesz a találkozó, nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar látom magát doktorúr. Az én nevem Taehyung, Kim Taehyung. Üdvözlöm. – villantottam egy óriási mosolyt, hogy ne ijessze vissza későbbi beszédem.

- Jó napot. Örülök a találkozásnak. Az én nevem dr. Park Jimin – kezét pedig nyújtotta felém, én pedig ugyanígy cselekedtem és kezet ráztunk. – De nyugodtan hívj csak Jiminnek.

- Rendben. – Jungkookra néztem. – Jungkook, nem is mondtad, hogy ilyen helyes ez a doki, ha előre tudom, egyből bele mentem volna ebbe a találkozásba, akár kettesbe is. – Jimin és Jungkook szemöldöke is az égbe szaladt, és Jungkook szúrósan nézett rám.

- Tae! Kérlek, moderáld magad. Nem illik. – szidott le és kis megbánást éreztem.

- Taehyung, mit szólnál ahhoz, ha elkezdenénk a beszélgetést? – nézett rám az aranyosan vonzó Jimin.

- Lehet, örülnék neki. – helyet foglaltam, kabátomtól megszabadultam, amit Jungkook elvett és felakasztott az akasztóra.

- Először is, mikor vetted észre, hogy van más is, aki beszél neked?

- Hát pontosan nem tudom megmondani, de talán középiskola óta. Akkoriban sokat szekáltak és zaklattak, de én betudtam olyan sima tudatalatti francnak. Tudja. – elhúztam a számat az emlékek felidézésének hatására és próbáltam nem remegő hangon folytatni.  – Tudja a szüleim meghaltak, amikor 18 éves voltam, ennek már két éve. Azóta látogatom Jungkookot. Magamtól kerestem fel egy szakorvost, abban a hitben, hogy ő majd segít. Az elején még így is volt, azonban mivel nem voltam valami társasági lény, magamba fordultam és a gondolataim felzabálták a maradék ép eszem. Igazából már nem tudom, mikor vagyok önmagam.

- És ezután?

- Ezután nem igazán volt semmi érdekes. Szinte mindent elfojtottam magamban. De ez a pár hét elég eseménydús volt. – néztem eredeti orvosomra, aki a kezdetektől fogva velem volt. Ő pedig egy bíztatót bólintott, hogy nyugodtan mondjam. – Szóval, megöltem egy békát. – mosoly szökött az arcomra és azon nyomban ismét komoly arca váltottam, nem tudhatják meg, hogy izgatottá váltam.

- Ez minden?

- Ami azt illeti, volna itt még valami, de teljesen olyan érzésem van, mintha valaki más emlékei lennének. Viszont, ha visszagondolok rá, akkor egyértelműen én vagyok a történet főszereplője. – már csak bele gondoltam és felpezsdült a vérem, elöntött az a jól eső érzés, amit akkor éreztem és boldog voltam.

- Hallgatlak. – jelentette ki minden félelem nélkül, és láttam rajta, hogy valóban várja, hogy mi a fészkes francot fogok mondani neki.

- Megöltem egy embert. – nem tudtam takarni az izgalmam és szó szerint a képébe nevettem. Felnevettem és ökölbe szorított kézzel ültem a kanapén. Míg Jungkook eltátott szájjal nézett engem, addig Jimin minő egyszerűséggel felállt onnan és az íróasztalra ült. Távol tőlem. Félne?

- Egy egészséges ember nem kínoz másokat. A megkínzottakból lesznek a kínzók. Mit érzel most? Csak bátran, mondjad.

- Boldogságot, határtalanságot és tüzet. Kedvem volna valakit megkínozni. Igazán jó féle doki vagy te, Jimin. Nincs kedved kicsit játszani velem? – megnyaltam cserepesre száradt alsó ajkam és kezdtem felé sétálni. Ő pedig csak várt. Meg akar halni?

- Taehyung! Állj le! – felhúztam bal vállam és feszélyezve éreztem magam, valami nem stimmelt. – Nem hallasz? – a kétségbeesés hangja. Jungkook. Mi történik?

- Mi az Jungkook? Miért kiabálsz? – értetlenül bámultam magam elé, és nem értem, mikor és hogyan kerültem fel a kanapéról.

- Értek mindent. – szólalt fel Jimin. – Taehyung, megbocsájtasz egy percre? – bólintottam. Jimin leszállt az asztalról és Jungkook felé vette az irányt. Jobb kezét megmarkolta és a szoba egyik sarkába vonszolta őt, míg a magasabbik nem értette mi történik és az igazat megvallva én se értettem.

- Figyelj Jungkook, én úgy hiszem, hogy Taehyung egy kisebb problémájú... – innen azonban nem hallottam, mert az eddiginél is halkabban folytatták kettejük közti társalgást.

Mindenre számított Jungkook, de erre nem.
Ez sok volt még neki is.