𝗕𝗹𝗼𝗼𝗱, 𝗦𝘄𝗲𝗮𝘁 𝗮𝗻𝗱 𝗧𝗲𝗮𝗿𝘀 | ᵗᵃᵉᵏᵒᵒᵏ

16: új ismerős

A tegnapi nap további része viszonylag eseménymentes volt.

Hoseokot se találtam, se vacsoránál, se ma reggel reggelinél.

Furcsálltam, de nem annyira, hogy tovább foglalkozzak vele.

A reggeli egy tápláló szendvics volt egy pohár narancslé kíséretében.

Unatkozásomat azzal szüntettem meg, hogy az embereket figyeltem.

Két ember fogta meg igazán a figyelmem.

Az egyiket szinte biztos, hogy ismertem, csak nem tudom honnan.

Magas, sötétbarna haja kellemesen állt neki, telt ajkai és vékony, szinte törékeny alkata kitűnt a többi közül.

Szemeimmel Jimint kajtattam, és amint felismertem, hogy hol van egyenesen felé caplattam.

- Jimin! Kérdezhetek valamit? – halkan súgtam, nehogy valaki gyanút fogjon, és azt higgye, hogy róla van szó.

- Kérdezzed. – fülelt és arcát elfordította, hogy fülébe súghassam mondandóm.

- Van itt egy ismerős arc, de nem tudok rájönni, hogy ki az, segítenél?

- Ki az? – felnézett, de nem túl feltűnően, én pedig rámutattam a kiválasztott alanyomra.

- Óh, ő Jin, Kim SeokJin. Honnan ismered? – zavartan sandított rám – Jungkook által? – kérdezett rá, nekem pedig ekkor esett le, hogy honnan is ilyen ismerős nekem ez a fazon.

- Hát persze, hogy nem jutott eszembe. Köszi Jimin. – világosodtam fel, és egy puszinak mondható, cuppanós hangot hallatva érintettem oda ajkaim arcához.

- Ezt nem szabad! – láttam, amint még megrázza a fejét és elsétál, de én már Jin irányába tartottam.

- Szia, én Taehyung vagyok. Téged hogy hívnak? – barátságos arcomat vettem elő, hogy minél több szimpátiát mutassak drága kiszemeltem felé.

- Hello. Én Seokjin vagyok. Ismerjük mi egymást? – láthatólag erősen gondolkozott ezen, mert szemöldökei és homloka összeráncolódott.

- Tulajdonképpen, látásból, igen. Egyszer mikor Jungkook-nál voltam, pont akkor volt neked időpontod, és egy rövid időre találkoztunk. És most itt is. Hihetetlen.

- Tényleg, már emlékszem. – megvilágosodott arccal nézett rám, és kezét nyújtotta, én szintén és kezet ráztunk.

- Mi járatban vagy erre felé? Kit jöttél látogatni? – jámbor énem bukkant fel, és csak úgy sziporkázott.

- Nem látogatóban vagyok, hanem betegként. – kínosan mosolyodott el.

- Na, ne már, én is. Nem is tudtam, hogy itt vagy te is. – játszottam a meglepettet, hogy bizalmába férkőzve, feltehessek pár – neki – semmitmondó kérdést.

- Csak nem te is páciens vagy? – csodálkozott, és mintha ez nem lenne egyértelmű, Buta.

- De igen, igaz csak pár napja, de olyan mintha évek óta itt lennék. – nevettem, minthogyha ez olyan vicces lenne.

- Valóban ennek a helynek varázsereje van. – komoly arckifejezéssel mondta ki ezt, én pedig erősen figyeltem, hogy mit fog ebből kihozni. Azonban minden, amit kaptam egy hatalmas röhögés volt. – Viccelek. Mindenkivel eljátszom ezt, aki új, na meg ilyen érdeklődő és kíváncsi. Én már hat éve élek itt, és nemsokára elmondható rólam, hogy meggyógyultam.

- Mivel hoztak be?

- Depresszió.

- Az nem jó. Ismersz egy olyan fiút, akit úgy hívnak, hogy Hoseok?

- Igen. Nem régóta van itt, de elég hátborzongató a csávó.

- Ja. – elgondolkoztam egy kicsit, hogy ekkora híre lenne itt? Ezt még felhasználhatom valamire.

- Találkoztál már vele?

- Igen, volt hozzá szerencsém, egyből az első napomon.

- Ezt mered szerencsének hívni? Viszont még mindig jobban jártál, mint én. Amikor idekerült és találkoztam vele, mindenáron meg akart csókolni. – visszaemlékezett és teste a rossz gondolatra megrándult. Gondolom nem volt a legkellemesebb.

- Tényleg jól jártam. Egyébként meg akartam jegyezni, hogy milyen jól kijöttök avval a magas sráccal, akivel beszélgettél. – összevont szemöldökkel bámult, majd mikor izmai ellazultak válaszolt.

- Oh, NamJoon. Igen, kedves barátom. Szinte együtt érkeztünk ide, azonban ő már csak látogatóba jár ide... hozzám.

- Esetleg nincs köztetek több is? – meglepett arcára néztem és idejét éreztem egy kis sajnálatkérésnek. – Oh, bocsáss meg, régi nagy hibám, hogy túl őszintén kimondom a dolgokat, vagy gondolkodás nélkül kérdezek. Nézd el nekem. Kérlek.

- Semmi baj, azonban jól látod. Nem tudom, hogy csináltad ezt, de piszkosul jó vagy benne. Kém vagy?

- Nem, semmi ilyesmi, szimplán jó emberismerő vagyok és egy ideig tanulmányoztam az emberi testbeszédet is.

- Tehetséges megfigyelő vagy. Mit mondtál, hogy is hívnak? Bocsi a névmemóriám elég pocsék.

- Taehyung. Sebaj, majd felveszem a nevemmel ellátott pólómat csak végetted és meg van oldva a probléma.

- Most komolyan? – kacagott fel Jin, én pedig normális emberként csatlakoztam hozzá.

- Persze, hisz melyik embernek nincs saját nevével legalább egy pólója?

- Szerintem rajtad kívül senki másnak. Örültem a találkozásnak. Amúgy, ha keresnél, a 222-es szobában vagyok. – ismét jobb kezét nyújtotta és egy újabb kézfogás ideje volt.

- Hát akkor majd még találkozunk, NamJoon-hoz pedig gratulálok. Összeilletek.

- Köszönöm. – bájosan mosolygott és meg kell jegyeznem, hogy valóban jóképű fiatalember. Úgy érzem találtam egy kevésbé beteg barátot magamnak.