𝗕𝗹𝗼𝗼𝗱, 𝗦𝘄𝗲𝗮𝘁 𝗮𝗻𝗱 𝗧𝗲𝗮𝗿𝘀 | ᵗᵃᵉᵏᵒᵒᵏ

35: második kötet - a három betegség közül melyik?

- Mondjátok már ki mi a bajom! – kiabáltam és Jungkook ingjének garbóját megragadva húztam kissé feljebb a padlótól.

Elkerekedett szemekkel nézett rám, és magamhoz térve elengedtem, majd megigazítottam az összegyűrt ingjét. – Bocsáss meg.

- Semmi, megértem. – árulkodóan ránézett Jiminre, aki egy bólintással jelzett valamit.

- Szóval? – kérdeztem rá ismét, mert már egyszerűen nem bírtam magammal.

Ez az egy diagnózis vagy elront mindent, vagy megjavít.

Nem mindegy.

- Három betegség merült fel ez alatt az egy kivizsgálás alatt. A további kivizsgálások után még okosabbak leszünk, ugyanis minden akkor fog kiderülni, amikor semmilyen gyógyszert nem kapsz és elzárunk a külvilágtól. A három betegség nagyon összefüggő, ezért merült fel mind a három. A pontos diagnózis csak azért az utolsó fázisnál állítható fel, mert akkor derül ki, hogy a három hasonló betegség közül melyikben szenvedsz te.

- Mondd már!

- Jó, jó. Tehát lehet skizoeffektív zavarod van, ami olyasmi, mint a skizofrénia, azonban azzal ellentétben ez gyógyítható tablettákkal és terápiával. Második betegség, ami szóba jöhet, az a bipoláris személyiségzavar, ez sem olyan komoly, mint a skizofrénia, viszont ennek a gyógyítása nem végleges és nagyon sokáig tart. Legutolsó zavar pedig a disszociatív személyiség zavar, más néven többszörös személyiség, ami megint csak nem összekeverendő a skizofréniával. Ez is gyógyítható, gyógyszerekkel és összeolvasztással. Úgy érzem, ennyi pont elég lesz mára. – fejezte be a mondandóját Jimin, viszont annyira sokkolt a sok halott információ, hogy abban a pillanatban térdre rogytam és kezeim közé temettem az arcom, majd keservesen elkezdtem sírni.

- Miért velem történik ez? – szólaltam meg egy kis idő után, azt is alig hallható módon.

- Nem vagy az egyedüli ember, aki ilyenekkel küszködik, sőt vannak, akik nálad rosszabb helyzetben vannak.

- Ez aztán megnyugtató. – végre abbahagytam a bőgést és magamra erőltettem egy kis jó kedvet. – Mikor kezdjük a következő fázisát a kivizsgálásoknak?

- Holnap. – kaptam az egyszerű mégis sokatmondó választ, aminek hallatán megnyugodtam, de egyben a félelem is úrrá lett felettem.

Nyeltem egy nagyot, és Jungkookra vezettem a tekintetemet. – Rendben.

Szemeiben megbánás jelei mutatkoztak, majd kezeit széttárta, én pedig minden szó nélkül ölelésébe vetettem magam.

Kibontakoztam az öleléséből, majd az ideiglenes szobámba kezdtem el sétálni eléggé melankolikus állapotban.

- Hová mész, Tae? – fogta meg a kezem, és magával szembe fordított.

- A szobámba. – gúnyosan csengett hangom, bár ő ebből szerintem semmit nem vett észre.

Hagyott, meg se kérdezte, hogy miért, csak hagyta, hogy ilyen állapotban magam legyek és magamba roskadjak.

Bekullogtam a szobába és az ágyra ültem.

Rengeteg gondolat kavargott a fejemben.

Mi lesz a következő kezelések során?

Bírni fogom?

Nagyon megváltozik majd az eredmény, vagy csak a jobb rosszabbik betegségem mutatkozik meg?

Mi van, ha olyan betegségben szenvedek, amelyik nem gyógyítható örökre?

Teljes káosz uralkodott az elmémben, majd a legrosszabb bukkant fel.

- Mi a baj? – mérhetetlen arrogancia és szarkazmus volt belesűrítve ebbe a kérdésbe.

- Tudod te azt jól. Ne kínozz. – ha lerázom, akkor nem marad sokáig.

Csak valahogy el kell érnem, hogy ne halljam.

- Miért akarsz lerázni? Nem szeretsz velem társalogni? – beszélt még mindig és éreztem, hogy hamarosan valamilyen baj fog bekövetkezni.

- Csak hagyjál! – ordítottam el magam olyan hangosan, ahogyan csak tudtam. Majd elsötétült minden.

Lábujjhegyen sétáltam ki a folyosóról, holott még mindig zárkában kellene lennünk.

A kis buták.

Mindenkire mosolyogtam, mint egy mindennapi idióta, és a kellemes levegőre érve sóhajtottam egy nagyot.

Ez sikerült.

Itt-ott a hátam mögé kukkantottam, nem-e jön valaki utánam Taehyung hangos kiabálása után, de hál istennek az is olyan gyenge volt, mint ő.

Ugráltam örömömben, azonban a tudat, hogy nem teljesen az én testemben, hanem annak a nyomorultéban kell lennem kicsit lelombozta a kedvem.

Az udvaron oda léptem egy lány mellé, aki miután megszólalt rá kellett jönnöm, hogy cseppet sem értem, hogy hogyan beszél és, hogy miről.

A képébe röhögtem és odébb álltam.

Kell valaki, aki tudja, hogy ki vagyok, és akivel tudok beszélgetni.

Két opció jöhetett szóba: Jimin és Jungkook.

Jiminre esett a választásom, mert ebben az intézetben mégiscsak ő a főorvos.

Leültem az egyik padra és vártam.

Vártam, hogy a közelben megjelenjen Jimin.

Szerencséjére nem sokat kellett rá várnom, de elég sokat ahhoz, hogy még jobban felhúzza az idegeimet.

- Hej, Jimin. Várj, kérlek. – kiáltottam rá és amint arcot kapcsolt a hanghoz mosollyal az arcán fordult felém.

- Mondjad Taehyung. – nem Taehyung vagyok, köcsög.

- Velem tudnál jönni? Segítened kellene.

- Persze. Menjünk. – mondta segítőkész barátom és elindult velem ki az udvarra, azonban egy fa mögé vezettem és ott megálltam.

Furcsán méregette a helyszínt, de végül vállat rántott, tekintetét és figyelmét rám szegezte.

- Az volna, hogy kurvára nem Taehyung vagyok. Meg sem ismersz? – kacsintottam rá és egy puszit küldtem neki a levegőben.

- Basszus! Mit keresel kint? Hogy jöttél ki? – hirtelen változott meg a nézése és egyből idegesebben csengett a hangja.

Komolyan, nem értem.

Erősen megfogott és az épületbe kezdett el cipelni.

- Ki engedte ki őt? – roppant hangosan ordibált, míg én alig bírtam megállni a lábaimon.

- Miért kiabálsz? – halkan kérdeztem tőle és ekkor rám vezette a tekintetét.

- Sajnálom. Taehyung? – bólintottam – Taehyung! – szoros ölelésbe vont és óvatosan bevitt a szobámba.