𝗕𝗹𝗼𝗼𝗱, 𝗦𝘄𝗲𝗮𝘁 𝗮𝗻𝗱 𝗧𝗲𝗮𝗿𝘀 | ᵗᵃᵉᵏᵒᵒᵏ

14: késztetés

Három napja már, hogy nem érem el Jungkook-ot.

Nem veszi a telefont, nem válaszol az üzenetekre, és nem enged be a lakásba se.

Igen, próbáltam.

Kezdek aggódni érte, vagyis azért, hogy megijedt tőlem és meghátrált.

De picsába is, tudta mivel jár ez az egész.

És tényleg megfutamodott volna?

Ki kell derítenem.

Fejfájás.

Egy újabb gyógyszert nyeltem le, és így indultam el Jungkook háza felé, ismét.

Mikor ott álltam, kicsit elgondolkoztam azon, hogy miért is jöttem, de megtaláltam rá a választ: Jungkook.

Becsengettem.

Megint semmi.

Akkor jön az, amit szoktam alkalmazni ilyen esetekben.

Becsengetek máshoz, kitalálok valamit, és már bent is vagyok.

Készültem megnyomni a gombot, azonban a telefonom elkezdett rezegni.

Valaki hív.

Ki az?

Jungkook neve villogott a kijelzőn.

Mi?

- Hát hol voltál eddig? Mit csináltál? Mi volt veled? Aggódtam érted. – adtam ki magamból a fontosabb gondolatokat, kérdéseket.

- Itt voltam, csak, hagyjuk is, nem ezért hívtalak.

- Hanem miért? – kíváncsi voltam, de rohadtul.

- Szeretném megkérdezni, hogy nem megyünk-e el még egy randira? – alig tudta feltenni kérdését, rettenetesen rezgett a hangja, szinte alig értettem. Mi baja lehet?

- Mi bajod van? – érdeklődtem, mert valami nekem nagyon nem tetszett.

- Kérdeztem valamit, és te meg ilyen módon válaszolsz nekem? Ráadásul kérdésre, kérdéssel? – felemelte hangját, már elszállt a zavarban lévő Jungkook.

- Mert nem értem mi folyik itt. Három napig nem hallok felőled, erre mikor csengtek, nemhogy felengednél, hanem felhívsz telefonon? Félsz, bazd meg? – arrogánsan ejtettem ki a szavakat, csipetnyi érezhető gúnnyal.

- Tudod mit? Leteszem. Nekem erre nincs kedvem.

- Még hogy neked nincs kedved? Hah, röhejes.

Letette a telefont.

Ezt megbánod Jungkook.

Feltrappoltam a lépcsőn egészen a kibaszott ajtajáig.

Kopogtam, rugdostam az ajtót, dörömböltem, de semmi.

Ha így, hát így.

Erőt véve magamon, erőteljesen belerúgtam az ajtóba, ami kiszakadt helyéről, és Jungkook ijedt arcával találtam szemben magam.

- Szia Jungkook. Hiányoztam? – leptem meg kedves személyiségemmel.

- Sz-szia T-taehyung. Hogy vagy? – istenem, de béna.

- Kurva életbe is Jungkook! Nem tudsz normálisan köszönteni? – gyűlt bennem a düh minden egyes ilyen hülye mondata után.

- S-sajnálom... – és már sírt is. Könnyei potyogtak le a rózsaszín trikójára, amit nadrágjába betűrve hordott.