Főnix lánya

Visszatérés

                                                                           12 évvel később

A busz megállt és az ajtók kinyíltak.

Az egyetlen leszálló, hátára vetette piros táskáját és megállt a legalsó lépcsőfoknál. Mélyen magába szívta az enyhén fémes tavaszi levegőt, majd elégedetten elmosolyodott. Kékeszöld szemében elszántság és izgalom égett, mert tudta, végre megérkezett.

A fiatal lány, nagy lendülettel lelépett az aszfaltra, mire az ajtók bezárultak mögötte és a busz tovább hajtott, végérvényesen ott hagyva az északi kisfaluban.

Tizenkét év telt el azóta, hogy akarata ellenére kénytelen volt elhagynia szülőfaluját és családját, pontosabban, ami megmaradt belőle. Azon a bizonyos estén ugyanis minden megváltozott.

Édesanyját sose találták meg, apja pedig nem sokkal a történtek után, teljesen magába roskadt, majd egy nap, minden előjel nélkül gyámügyesek kopogtattak az ajtajukon és magukkal vitték egy távoli gyermekotthonba.

Alig múlt hat éves mikor utoljára látta édesapját.

Most viszont, hogy betöltötte a tizennyolcadik életévét, otthagyta az otthont és elhatározta, kideríti mi is történt pontosan azon az estén.

És, hogy mi is történt vele miután az erdőben elvesztette az eszméletét? Az még saját magának is talány. A megtalálói váltig állították, hogy másnap hajnalban leltek rá, egy mező szélén nem messze a házuktól. Ő maga viszont, nem emlékezett másra, mint a sötétségre és édesanyja sikolyára.

És ez az, amiért visszatért. Válaszokat akart.

Viszont nem tudta, merre induljon tovább. Az apja kérésére az otthon titkosított minden adatott, legfőképpen az édesanyjához kapcsolódókat. Ez viszont egy pillanatig se csüggesztette el. Épp ellenkezőleg, ettől csak még jobban eltökélte magát.

- Eltévedtél?

Összerezzenve a kérdés hallatán megfordult. A hang egy alacsony öreg férfihez tartozott. Meghajlott hátával egy faragott botra támaszkodott. Kockás sapkája alól, kilátszó vöröses haja őszbe vegyült, zöld szemei megfáradtan fénylettek.

- Nem.. vagy is igazából egy bizonyos William Lawrencet keresek. – válaszolta reménykedve, hiszen egy ilyen kis faluban elkerülhetetlennek tartotta, hogy az emberek ne ismerjék egymást. Az idős férfi arcát figyelve, ezt el is találta.

- Oh, William Lawrence. – sóhajtott fel, mintha régi emlékek elevenedtek volna meg benne.

- A jó öreg Flúgos Wili. Hát hogyne tudnám, merre lakik, de a helyedben messze elkerülném. Megszállott egy bolond az már szent igaz!

A lány megrökönyödve meredt a férfire.

- Kérem, mondja el, merre lakik. Mindenképpen találkoznom kell vele!

A férfi egyik szemöldökét lusta ívben megemelte.

- Ha nem értesz, a szép szóból hát legyen. –vonta meg a vállát. Balra fordulva, kezével előre mutatott. – Menj itt egyenesen végig, majd a pékségnél fordulj balra. Tarts jobbra az egykori kőfal irányába, míg az utolsó házat el nem hagyod. Azután a földúton menj tovább az erdő irányába. Egy romos épületet keres, aminek a kapuját vadszőlő nőtte be.

A lány lelkesen megköszönte a segítséget, búcsút véve a férfitól, fülébe dugta fülhallgatóját és bekapcsolta kedvenc zenéjét,, útnak indult.