Főnix lánya

Hegek

Aliz fehér köntöst terítet magára, mikor felfrissülten kilépett a fürdőből, de nem volt egyedül a szobában. Írisz a szolgálólány már várta. A háta mögötti asztalra gyógynövényeket, kötszert és egyéb Aliz számára ismeretlen, de feltételezhetően orvosi eszközöket pakolt.

- Kisasszony, kérem, foglaljon helyet. A sebét ki kell tisztítani.

Aliz bólintott, majd botorkálva odasétált hozzá és leülte egy székre és felhúzta lábát.

- Megkérdezhettem, hogyan szerezte?

Aliz először zavartan dadogott, miközben próbálta összeszedni a gondolatait, mit is feleljen. Azt azért mégse mondhatta, hogy egy szörny disznó kergette végig az erdőn, ami lehet csak a képzelete szüleménye volt. Bár az eddigiek alapján már semmiben se volt biztos. Az erdőben töltött idő emlékei, homályosan derengtek fel benne.

– Elestem és egy ág felsértette a lábamat. – válaszolta mire fájdalmasan felszisszent, ahogy a lány keze végigfutott a sebszélén. A szolgáló az asztalhoz fordult, majd rutinosan gyógynövényeket válogatott és szórt egy mozsárba, hogy aztán alaposan péppé törje őket.

- Szerencsére nem mély a sebe, így hamar befog gyógyulni.

Miután végzet Aliz felállt és pár, hogy leteszteltette a kötést pár lépést tett a szobában. A gyógynövények máris éreztették hatásukat. A fájdalom majdnem elmúlt és kellemes bizsergés futott végig lábszárán.

- Köszönöm. - Ahogy visszanézett a szolgálólányra, az már egy tengerkék szoknyát tartott a kezében.

– A helytartó szeretné, ha ezt a ruhát venné fel a következő szimpóziumukra.

Aliz ízlésének kissé cikornyás öltözet, meglehetősen könnyed anyagból készítették, a fodrok mellé gyöngyöket varrtak, derekát csontból készített fűzővel díszítették.

- Ez valami gyönyörű! Köszönöm. - vette át kissé feszélyezve. Nem igazán kedvelte az efféle ruhákat, jobb szerette a nadrágokat és az egyszerű ruhákat.

Ezt viszont csak remélte, hogy egyedül is képes lesz felvenni, de akárhogy vizsgálta, hamar bekellet látnia, hogy képtelen lenne. Rejtett kapcsaival, fodraival, felért egy kisebb labirintussal. Mégse akarta a lány segítségét kérni.

Írisz, aki időközben összepakolt, látta Aliz aggályait és így szólt:

- Nem kell aggódnia. Lehet, most minden újnak tűnik önnek, de hamar megfogja szokni, ha pedig van bármi, amiben tudnék segíteni, kérem, nyugodtan szóljon. Előttem nem kell feszélyeznie magát.
- Az igazat szólva... - emelte maga elé a szoknyát Aliz . - Még sose viseltem ehhez hasonló ruhát. És nem igazán tudom, hogyan kell felvenni.

- Csak bízza rám kisasszony, máris segített! - vette át a ruhát a szolgáló miután végzett a pakolással.

Aliz hátat fordított miközben leengedte a köntöst. Tekintetével az öltözőasztal tükrében figyelte, ahogy a szolgálólány szemei elkerekedtek a döbbenettől.

Először mindenki így reagált, mikor meglátták a hegeket. Alig múlt nyolc éves volt mikor az első belevésődött a húsába örökre megbélyegezve.

Írisz a kezdeti döbbenet után, úgy tett mintha semmit se látott volna. Aliz ezért hálás is volt neki, nem szívesen mesélt volna arról, hogyan szerezte őket. Nem mintha elmondta volna az igazat.

Miután végeztek, a ruha tökéletesen simult alakjához és hossza mélyen elrejtette a kötést. Kérésére a szolgáló, lazán húzta meg a fűzőt, így az még a mozgásban se korlátozta annyira. Írisz ezután az öltözőasztalhoz kísérte, ahol elkészítette a frizuráját.
A lány gondosan ügyelt arra, hogy a bronzos tincsek kellően eltakarják Aliz vállát és hátát.
Épp, hogy elkészültek mikor az ajtón kopogtattak.

Egy férfi lépett be.

Aliz ijedtében felugrott, de mikor megláta, a katona ezüstös fényű haját, megkönnyebbülten huppant vissza. Helieatus széles mosollyal üdvözölte őket, majd Alizhoz fordult. Aki csak most vette észre mennyire eltért a férfi szeme az emberekétől. Szembogara szinte egyáltalán nem látszott, mindent elnyelő sötét tekintettével pedig mintha képes lett volna bele látni az ember legmélyébe. Látni az arcok mögött rejtőző titkokat és gondolatokat. Aliz bele borzongott az ötlet puszta lehetőségétől.

- Sajnálom, hogy megzavartam a pihenésed, de a helytartó ebédre hívat. – Hajolt meg előtte a férfi. Öltözete eltért az eddig látottaktól. Már nem viselte bőr mellvértjét, helyette kék inget és barna hímzett mellényt öltött magára. Fekete bőr csizmáját vas veretes díszítéssel futtatták, mégis teljesen hangtalanul közlekedett benne. Tartása akárcsak a többiekké határozottságot és erőt sugárzott. Nem csak egy egyszerű katona lehetett. Jobb oldalán széles kardot viselt. A bőrből készült hüvelyt finom véset mintákkal díszítették. Bármit is rejtett magában, Aliz semmiképp se akarta szemben találnia magát. - Az itt tartózkodásodról akar beszélni.

Aliz megköszönte a szolgáló segítségét, majd megigazította ruháját és elindult.

Perceken keresztül szótlanul követte a férfit. A lába már szinte egyáltalán nem fájt, de annál inkább izgult a helytartó viszont látásától. Valamiért, amiért természetesen semmi köze nem volt a szívélyes fogadtatáshoz, rossz elő érzete támadt. A férfi valószínűleg megérezhetett valamit, mert hátra fordulva így szólt.

- Csak nem félsz?

Aliz nem tudta miért, de a katona társasága megnyugtatta. Mintha valamiféle különös aura lengené körbe.

Némán bólintott.

- Pedig szükségtelen.

- Azt mondtad, hogy az itteniek nem fogadják szívélyesen a hozzám hasonlókat. Ezt, hogy értetted pontosan? –érdeklődött. Minél többet meg akart tudnia erről a helyről.

- Tudod, én még nem találkoztam hozzád hasonlóval. – nevetett fel derűsen, de a lány csak zavartan felvonta szemöldökét. – Ne úgy gondolj magadra, mint ember, hanem mint Erdőntúlira. Ezért is mentességet kéne élvezned a két társadalom atrocitása alól.

Aliz nem értette miféle viszályról beszél a férfi és ez csak még jobban kezdte aggasztani. Tudta szerint Sziklavárt azért hozták létre, hogy az emberek és a tündérek békében élhessenek együtt.

- Be kell, ismerjem, semmit se értek abból, amit mondasz.

A férfi egy pillanatra megtorpant. Rájött, többet mondott, mint amit kellett volna.

- Jobb is talán, ha nem tudod. - vágta rá. – Korai még beleártanod magad. Kérlek, felejtsd el.

Aliz nem akarta annyiban hagyni, de ha hinni lehet édesanyja meséinek, a sidhek kivételesen titkolódzó és rideg népség hírében álltak. Ez viszont azt jelentette, hogy bármennyire is próbálkozna kicsikarni a férfiból az igazságot, egy szót se árulna el neki, ha nincs hozzá kedve vagy nem fűzi hozzá érdeke.