A brit titok

First

Reggel az ébresztőórám kellemetlen csörgésére ébredtem fel, ami azt jelenti, hogy iskolába kell mennem. Utolsó éves vagyok a helyi gimnáziumban, a Gardencity High School-ban. Felhúztam a redőnyt a szobám ablakán, és rögtön beférkőztek a napsugarak a helyiségbe. Gyorsan felvettem az általános póló-farmer szerelést. Becsörtettem a fürdőszobába, ahol táskás zöld szemeimet vizslattam a tükörben. Megmosakodtam, majd a fésűt előkaptam, és neki láttam eltávolítani a gubancokat a barna, hosszú loboncomból. Míg más lányok órákat töltenek el a tükör előtt, hogy tökéletes sminket varázsoljanak magukra, addig én csak meghagyom a természetes formájában az arcom. Hála a jó géneknek smink nélkül is jól nézek ki.

- Libby drágám kész vagy? – jött a kérdés édesapámtól. Lementem a konyhába, ahol megtaláltam az apukámat kávét iszogatva és újságot olvasgatva.

- Igen apa, kész vagyok. Jó reggelt! – és adtam egy puszit az arcára, amit ő egy mosollyal nyugtázott.

Apukámmal élek egyedül, mert édesanyám hat éves koromban halt meg egy autóbalesetben. Anya vezetett, és apa ült mellette az anyósülésen, épp hazafelé tartottak egy munkahelyi partiról, amikor egy részeg sofőr átment az ő sávjukba, és a szüleim autójával frontálisan ütközött. Anya a helyszínen azonnal életét vesztette a részeg sofőrrel együtt, apa pedig az eszméletét vesztette, és eltört a bal karja. Ezalatt én a nagyszüleimnél voltam, és amikor jött a baleset hírét hozó telefonhívás azonnal a kórházba mentünk, ahova apát vitték. Két rendkívül nehéz nap után felébredt apa, és öt nap után begipszelt karral hazaengedték. A baleset után fél évvel tudatosult bennem édesanyám halála. Nem igazán értettem a helyzetet, és nem hittem el, ami történt, ezért apa el kezdett járatni engem pszichológushoz. Amikor igazán felfogtam ezt az egészet, akkor sírtam először, hogy anyát elvesztettem. Azóta már feldolgoztam a halálát. Édesapámnak is nagyon nehéz volt feldolgoznia az esetet, de azóta csak nekem áldozza minden idejét, amit csak tud a munka mellett. Néha túlságosan félt, talán egy kicsit idegesítő is tud lenni, de megértem, mivel nem akar engem is elveszíteni.

- Libby, figyelsz rám? – kérdezte, kirántva engem a gondolataimból.

- Bocsi, egy kicsit elgondolkoztam. Mondjad!

- Ma délután érted megyek a sulihoz, rendben?

- Apa, nem vagyok már ovis, egyedül is haza tudok jönni. – mondtam szememet forgatva.

- Legalább sétálunk egyet ebben a szép, napsütéses időben. Már régen volt apa-lánya beszélgetésünk. – mondta, majd megadóan rávágtam egy „oké"-t.

A reggelimet befejezve felálltam, beraktam az uzsonnámat a táskámba, és egy puszival elköszöntem apámtól. Felkaptam a farmerkabátomat és a tornacipőmet, és elindultam az iskolába.