Monológok

Tükörkép

Második pályázat novellám.

Gondolkodva benézek a vékony tárgyba. Bámulom az arcom.

Olyan más... Pedig úgy mozog, mint én.

Furcsa ötlettől vezérelve csinálok egy mozdulatot. Csak bizonyság képen, hogy az a különös szerzet én vagyok-e a képben.

Igen. Ez én vagyok.

Végig mérem arcom minden egyes pontját, mint, aki most pillantja meg először, pedig már százszor láttam. De valahogy... Most mégis más volt.

Az állam körül az izmok megfeszülnek, ami az állkapcsomra is kiterjed. Sokan nem vennék észre ezt a kis különbséget, nekem is figyelnem kell, hogy megpillantsam. Az ajkaimra téved a tekintetem. Megnyugtat, hogy ez az egy dolog a régi rajtam. A szememet kezdem el tanulmányozni. A felismerés hideg vízként kéne, hogy érjen, de helyette semmit sem reagálok, pedig a szemem üres. Nincs benne semmi. Tökéletesen halott, pedig élek. Vagy legalábbis a szívem dobog.

Monoton mozdulatokkal elkezdek vetkőzni, már ezzel is legalább 5 percet elpazaroltam. Gyors tusolás, majd fel a tiszta és indulás a kocsihoz. Persze kifogom a dugót. A tekintetem a visszapillantó tükörre siklik. Az üres szemeimet bámulom, míg előrébb nem gurulunk. Aztán képszakadás. A kórházban ébredek. A párom azonnal mellém lép. A szemeit bámulom, amiben ijedség lapul. Felülök és csak átölelem. Ösztönösen megakarom nyugtatni, pedig én vagyok a beteg ágyon. Ismét a tekintetét keresem, amikor észreveszem benne a szikrát. Egy mosollyal válaszolok, majd átnézek a válla felett.

A tükröt bámulom és a szemem.

Most nem üres.