Monológok

Árnyálarc

Vannak olyan pillanatok amikor az ember meglepődik saját magán. Vannak elméleteim, megalkotott képeim, szívet melengető események és a legkegyetlenebb dolgok, amiket sose gondolna az ember, hogy átél, hogy mélységesen bele váj valahová az emberi testbe akár egy őrült gyilkos.

Vannak bennem érzelmek. Megannyi érzelem, színesebbek, mint a festők színpalettái, mint a szivárvány színei, ám mégis... Megannyi sötét, fekete árnyalat virít, figyel akár a sarokban megbújó árnyak, gonosz lelkek. Néha azt érzem mintha húznának, akár egy ölelő kéz úgy édesgetnek és suttogják gyere. Máskor meg félnek és dideregnek a szokott helyekün a szoba elfeledett sarkában.

Nincsenek bennem érzelmek... Bárcsak mondhatnám azt, hogy nem vagyok több holni egyszerű robotnál, aki képtelen érezni örömöt, fájdalmat, megbánást, vagy bármi mást. Hogy nem érzem, ha varjak vájják csőrüket és karmaikat a húsomba, cafatokra, miszlikbe tépve. Hogy félig kihunyó félben lévő testem a földön ernyedten fekszik, akár elszáradt és hervadt virág. Hogy nem érzem azt a sosem ismert érzést, amit néhány hónapja kezdtem...

Fényesség... Egy kinyújtott kéz, majd újabb és újabb. Új kezek és a varjak szállnak, menekülnek, mintha a kezek nem jó szándékúak lennének, hanem mindegyikben izzó, forró tűz égne, lehetséges, hogy ők, a varjak így élik meg ezt. Vagy csak úgy ítélték ez már hulla. Senkinek nem kell, még nekik sem, pedig még él az áldozat, még nem törték össze teljesen.

A kezek apránként emelnek fel, legóvatosabb, legkegyesebb mozdulatokkal, félve, hogy nagyobb kárt tesznek bennem, mint eddig tettek ők. A hangok lassan szűrődnek be az elmémbe. Simogatva, ám mégis összerezzenek, mert karmokra számítok. A tömegből páran tűnnek csak ki, egyikőjük oly ismerős. Utolsó remény foszlányokkal kapaszkom bele, mert őt ismerem. Mert ő barát. Mert ő nem ellenség. Sosem volt és soha nem is lesz az.

A kezem csúszik.

A tömeg húzz.

A kedves simogatások visznek, nem akarom, vagy akarom, de nem akarok mást feláldozni érte. Más valakit, aki talán mindvégig fontosabb volt mindennél és mindenkinél, valaki akiért harcoltam, aki ellen harcoltam, akivel sírtam és nevettem. Aki egyszerre mindenem és semmim, mert nem tulajdonom.

A kezek valahova visznek, sokáig, az idő elveszik körülöttem. A félelem nő. Majd a kezekhez arcok társulnak, megannyi új és új arc. Egy új világ.

Vannak érzelmeim? Lennének? Mindig is voltak. Valahol. Mélyen. Nagyon mélyen, mint egy feneketlen lyuk legeslegalja. Igen. Ott valahol.

Az új világ mely kitárul, új arcok nekem, de mi lesz a régivel, mi lesz azokkal... akik mindennél fontosabbak voltak és lesznek nekem.

Vannak érzelmeim. Mindig is voltak már tudom. De félek, hogy ebben az új világban, új arcok közt is megtalálnak az árnyak.

Az árnyaim, akik mindig is követtek és követni fognak, amíg egyszer nem végeznek velem a varjak véglegesen.