Monológok

Kivagyok mint a fene

A következő pillanatok kivételesen teljesen valódiak és szeretném megosztani azon kevés emberrel, aki nyomon követi ezt a valamit. Kezdjük is... 

2017. augusztus 9; 21:25. 

A 17. születésnapom előtt 2 óra 35 perccel. 

Mielőtt azt hinnétek, hogy ez a valami egy szuper boldog izé lesz. Nem lesz. Helyesírási hibáim és értelmetlen mondataimért előre is bocsánatot kérek, de mikor zsong a fejed a sírástól valahogy nehezen tud az agyad fogalmazni ennek ellenére pörög mit a fene. 

Igazából most éppen vacsorázni próbálok, ha nem forogna a gyomrom mint a fene. Szó ismétlés kipipálva, de most leszarom. 

Na de térjünk a lényegre. Minden embernek vannak pillanatai amiket örökre lehúzna a vécén. Nekem ez a pillanat négy éven keresztül tartott. Igen. NÉGY éven keresztül. Valamiért fogalmam sincs miért az én agyam. Igen. Hokora agya, azaz én, kurva értelmes mondat csak gratulálni tudok magamnak.... Úgy működik, hogy sírás előtt egy dologra fókuszál. Egy roppant kellemetlen dologra. Ugyanis elárulom az alatt a négy év alatt körülbelül háromszor-négyszer sírtam. Viszont az utolsó két évben rájöttem semmi értelme sincs a sírásnak. Viszont, hogy most mindezt megértsétek. Bele kell látnotok az életembe. Nem fogok kiemelni dolgokat. Ahogy rosszat sem szeretnék mondani senkire és semmire sem . 

10 éves voltam. Amikor felvételt nyertem az akkor még Magyar Táncművészeti Főiskola nevű intézménybe. Röviden csak MTF-nek fogom hívni. Ez lényegében egy balettiskola. 11 évesen ott kezdtem az ötödiket. Képzelhetitek mit kelt fel egy ilyen hely egy gyerekben. 

Csodát. Egy kellemes érzést... Bennem ezt két hét alatt lerombolták. Szembesültem az élet köcsög oldalával. Ahol téged, egy kisgyereket használnak lábtörlőnek. Az osztálytársaim nem kedveltek. És ez enyhe kifejezés. Néha megpróbálták elrejteni, de elég gyakran nem sikerült nekik én meg túl jó megfigyelő voltam akkoriban, hogy észre vegyem azt az undort az arcukon. A gyűlöletet irántam, úgy hogy nem is ismernek, csak annyit látnak, hogy nem vagyok olyan tehetséges, hogy nagy a rüsztöm (lábfejen egy szakasz, lusta vagyok azt is elmagyarázni keres rá google-ön, ha nagyon izgat [bocs, hogy most ilyen fasz fej vagyok]) vagy csak szimplán nem volt szimpatikus az arcom. Fogalmam sincs. Nem ismertek, de gyűlöltek. Ezt... valahogy sosem tudtam megérteni az emberiségben. 

Ott a tanárok se nagyon kedveltek engem. Szekáltak mindennel. A szüleim pedig nem azok az emberek akik tudnak másoknak jó pofizni. Ők racionális gondolkodásuk és akkor nyitják ki a szájukat amikor nem kellene, így sajnos a helyzetemben ők sem tudtak segíteni. 

Szerintem a könyveimből (már aki innen olvassa) rájöhettek, hogy szeretem a táncot. Nagyon. Igazság szerint, viszont.... csak 2016. október, november tájékán kezdtem újra megkedvelni. Ugyanis azon a helyen csak szépen lassan kiölték belőlem ezt a fajta érzést. 14 évesen, nyolcadikban, mikor jött a gimi. Esélyem volt a menekülésre abból a terrorból. Abból a lelki terrorból. Nem fogom leírni mi történt. Régen. Nagyon régen akartam írni róla egy könyvet, de rájöttem, hogy én akkor olyan mély depresszióba zuhantam volna, hogy abból egy örök élet édes kevés, hogy kimásszak. És valószínűleg kiszáradnék a sok sírástól. Vagy belehalnék a fájdalomba. A lelki fájdalomba.

Nos. Menekültem. Megírtam a központi felvételit és beadtam Budapest közel 20 gimnáziumába a jelentkezésemet. Több száz irányba és édesapám nagy meglepetésére dráma tagozatra is. Egyetlen egy tánc tagozatra adtam be a felvételit. Húztam is a fogamat.... Oda felvettek elsőre... Persze tudták honnan jövők. De én magától a tánctól féltem és menekültem. 

Nevetségesen ironikus volt, hogy pont azt húztam a tánc szóbelijén, hogy "Tanár diák / mester diák kapcsolat" Perverz dolgokat mellőzzétek a fejetekből. A kommunikációra gondoltak. 

Őszintén megmondom. Nem tudom miről beszéltem. Csak arra emlékszem (hiába volt két és fél éve), hogy milyenek voltak a bent ülők arcai. Meghökkent. Igazságos. Kétségbeesett. Ijedt. Talán, ha az MTF-en nem jöttem volna rá, hogy sírni felesleges és szüntettem meg az összes létező érzelmemet és löktem egy három méter vastag védőburok mögé, amin tényleg semmi de semmi érzelem nem jutott ki helyben elbőgtem volna magamat. Rákérdeztek miért akarok eljönni onnan? Nem mondtam el az igazságot. Mert... megértettem ott, hogy ha nem vagy közönyös és nem kelted azt a látszatot, hogy te csendes vagy, ha van személyiséged. Akkor kitépnek. Mint valami gyökeret. Jobb volt a szürke feledésbe maradnom. Érzelem nélkül. Az igazság kimondása egyenlő volt a halálos ítélettel. Felhasználták ellened és a legváratlanabb pillanatban lecsapott. 

Kívülről megerősítettem magam. Lepattantak rólam az érzelmek. Minden. Magamban gúnyokkal mulattam magam. A vége fele. Akkor lettek csak haverjaim. Nem barátaim. Valakik akikkel az idő nagy részét töltöttem. Azok sem balettosok, hanem artisták voltak. Egy állandó jellegű színjátékban éltem a nap 12 órájában. Erős bástyáim védtek. És kialakult a kemény énem. Sokan akik ismerik a Kém a félvértáborban lévő sztorit, azok tudhatják, hogy Hallie alapvetően én vagyok. Ott. Azon a helyen váltam olyanná. Félelemből. Menekülésből. Haragból. Értetlenségből. Nem akartam onnan barátokat. Rájöttem, hogy jobb egyedül. Nem akartam olyan kétszínű lenni mint ők. 

Amikor megtudtam, hogy táncra felvettek nem örültem. Az volt a legutolsó helyen nálam a felvételi listán. Az elsőn a dráma volt. De bejutottam drámára. A szüleim nem értették miért ragaszkodtam görcsösen a drámához. De most már értik. 

Egyetlen egy dolgot köszönhetek az MTF-nek. A könyvek lettek a barátaim. Bennük nem csalódtam. Tőlük nem féltem. Rick Riordan volt az első könyvem és sztorim. És utána... kb. fél év múlva 13 évesen kezdtem el leírni. Megterveztem azokat, amik most kinn vannak nálam wattpadon. Volt elég időm. Ők voltak a barátaim. Velük éltem. Ők lettek a családom. Az emberek... a valódi emberek... köcsögök. Vadbarom állatok akik nem érdemelnek semmit és senkit. 

Amikor drámára kerültem. Nem nyíltam meg. Kaptak egy felületes Hokorát. Egy kedvesnek tűnő lányt. Már... nyár végén. 10 hét után, hogy kiszabadultam az MTF-ről... Elnyomtam. Minden. Egyes. Emléket. Arról. A. Helyről. Egy idő után megnyíltam pár embernek, és lassan a gát.... Széthasadt. Gondos négy évig tartó építgetésemet októberre összeomlasztotta a dráma. Tehát egy hónap alatt. Helyére csupán egy vékony fátyol került. Volt olyan, hogy megkérdezték emberekről a véleményem. Sose mondtam róluk semmit. Mert nem ismertem őket. Így nem volt róluk véleményem. 

Az MTF-re ahányszor visszagondolok.... egy ideig bírom. De nem szeretek beszélni róla. Semmivel sem lehet rávenni általában, hogy sírjak. De azzal igen. Se perc alatt. És ma... Nos. Beszéltünk azokról az időkről, mert édesanyám felhozta, mert mondta, hogy mennyire vártak azon a tánctagozaton, mert az ofőmnek mesélt róla és mert később az ofő engem is megkérdezett, hogy mi zajlik ott... Én pedig elmenekültem. kb 15 perc után. Sírtam. Megint. Pedig utálok sírni. Nem emlékszem semmilyen konkrétumra. Mert elnyomtam és elnyomom őket. Elakarom őket felejteni. De... az érzés nem múlik el. Rosszul vagyok tőle. Nem félek tőle, hanem csak szimplán görcsölök tőle. Nem tudom elmagyarázni. Csak fel villan egy egy kép a szemem előtt. Egy emlékkép egy pillanatról. Ahogy állok a rúdnál. Az undor az arcokon. A vizsgák. A lelki sebek felszakadnak. Én pedig csak zuhanok bennük, mert ha egy pillanatra pislogok újra ott vagyok. Ha lehunyom a szemem még rosszabb. Egy csomó keletkezik a torkomban míg utat nem engedek a könnyimnek és alig mászok ki belőlük. Így kerültem most ide. Nem tudom mit értettek meg. De... most tényleg... jól esne bármilyen reakció commentben, mert kurvára kivagyok.