Monológok

Órai pillanatok II.

Meredsz ki az ablakon és figyeled a világot. Hívogató. Ragyogóan nyúlnak a nap sugarai végig a tájon, amelyet csak a fák, bokrok és a környező épületek árnyékai zavarnak meg.

"Szép embertelenség egyébként egy... " - zavarja meg a környezetedet a tanár hangja. Enyhe fintorral az arcodon fordulsz vissza az ablakhoz és a vágyott világhoz. 

Jó volna kimenni.

Jó volna élni.

Régen sétáltunk már végig az utcán megfeledkezve a jövőről, a rosszról és futottunk, ökörkedve önfeledt boldogságban úszva, mintha nem lenne semmi negatív az életünkben.

Az enyhe általános nyüzsgés a füledbe kúszik, mint az undorító csúszó-mászó férgek, amely az állatok bőrébe fúrja magát, élősködve, elszívva minden életet, de ezek a gondoltaidat szívják el.

Az egyik hangosan zenét hallgat, a másik nevetgél, míg a tanár csak mondja: "Hasonítás, szemben állítás, szív".

Néha eltűnődsz, mért nem őrültél meg eddig. A zaj, a tanár, a társaid béklyói a csuklódra fonódnak és húznak lefelé, de te csak ülsz és meredsz kifelé az ablakon.

Jó volna kimenni. 

Jó volna élni.

Irigykedve bámulod a sulid előtti parkban játszó kutyát és gazdáját. A labda repül, a kutya fut, a gazda mosolyog. Te tűrsz.

Vetsz egy bátortalan pillantást az órára. Még mindig van idő a csengőig.

"Az expresszionizmus..."

Kirekeszted a hangot a tudatodból és csak a kutyát figyeled, majd észbe kapsz, hogy a tábla tele van írva, talán már egyszer le is törölték, míg a füzeted üresen mered rád.

Halkan felsóhajtasz és körmölni kezdesz. A szavak látszólag mondatokat alkotnak, a betűk pedig szavakat, de a fejedben nincsenek kapcsolatok a szavakkal csak a vággyal, amely mindent magába foglal, átitat, megmérgez.

Körmölés közben eltűnődsz, hogy helye-e ez így. Helyes-e vágyódni, mással foglalkozni, lélegzetet venni? A válasz a világ szerint, nem. Szerinted viszont alapvető létszükség. Igazadnak kellene lennie, de még sincs.

Leteszed a tollat. Visszafordulsz. El a táblától, el a világtól, el a jelentől. Meredsz. Merengsz.

A kréta egységesen kopog a táblán, időnként megcsikordul. Élesen. fájdalmasan, de elenyészően. Az osztály zaja egyetlen hullámmá válik, ami falról falra csapódik. De te nem észleled már ezt a világot.

Amikor a csengő hangja megszólal csak ülsz. A kréta koppanó hangja elül. Az osztály elhagyja a termet. Az iskola előtti terület megtelik emberekkel, de ők nem olyanok, mint a kutya vagy a gazdája, ők patkányok, akik menekülnek. 

Lassan összepakolsz, beteszed a cuccodat a táskádba, felveszed a kabátodat, a hátidat és elhagyod a termet, hogy eggyé válj a tömeggel, a patkányokkal.

Jó volna élni.

Jó volna...