Monológok

Én

Régen éreztem már azt, hogy valaki meg akar ölni. 

Irritál a tény, hogy midenhol ott van.

Fojtogat. Kikészít. Megnyomorít. Kibelez. Ringat és felnyársal.

Már olyan, mint egy mindennapi csemege. Rutin, mint az evés, alvás, ivás, szórakozás, tévézés, zene hallgatás, a kis asztal amit minden egyes nap áttörölsz, a reggeli kávé, ami a start jelző, a pakolás a táskába, az idegességben elhányt kulcsok kutatása, az ordibálás a gyerekkel, ordibálás a szülővel, a kézfogások, az ölelések, a csókok és még nap estig sorolhatnám.

Mindenhol ott van, mint egy kedves szempár rég múlt emlékeidből, mint a kedvenc cikked, posztod, regényed, amivel nap mint nap szemezgetsz és eljátszol a gondolattal, hogy még egyszer belelapozz, úgy olvasd mint régen mikor még friss élmény volt, mikor még nem tudtad fejből az egészet, szóról szóra, mint az iskolában a verseket. 

Fojtogat.... Kikészít...

Kikészít, hogy nem szabadulok tőle, hogy semmi sem olyan, mint régen volt, mikor még kicsi voltam és óvtak tőle, nem pedig belehajítottak a sűrűjébe, mint egy cafat húst a kiéhezett oroszlánoknak.

Megnyomorít... Kibelez...

Úgy érzem felesleges itt lennem, felesleges minden és semmit sem tehetek, nem tudok segíteni, nem tudok elmenekülni, csak ülnöm kell egy helyben, pont azt kell tennem amire sose voltam képes, ami mindig is őrületbe kergetett.

Ringat és felnyársal.... hiszen semmit sem tehetek.

Csendes megfigyelőként ülök. Ha a televízió megy minden harmadik információ vele kapcsolatos. Ha a számítógép előtt ülők a hír csatorna, sőt még a youtube is tőle harsog.

Nem szabadulsz. Elemészt akár megtalál, akár nem.

Olyan furcsa belegondolni, hogy alig néhány napja még a kollégiumban ültem és mást sem tettem csak az anatómia zárthelyi dolgozatra készültem és vártam, hogy a zh-k után a jól megérdemelt pihenésem a közös lángosozásra és az ivásra. Kisit pihenni a kövi megmérettetés előtt, kicsit beszélgetni, társalogni, időt szakítani másra is.

Aztán jött a határozat. Költözés, egyetem zárás, határozatlan ideig, azonnali hatállyal. Miatta. Nem így képzeltem a pihenést. Nem így képzeltem az oktatást. Az első évemet. 

Fojtogat és kikészít a tudat, hogy ülnöm kell. Megnyomorít és kibelez a tudat, hogy nem lehetek egy közösségben. Ringat és felnyársal a remény, amely nem tudom mikor válhat valóra, hogy visszatérünk, újra nevetünk, mosolygunk és szidjuk a tanárokat a nehéz anyag miatt, majd a sikeres vagy sikertelen zárthelyi után beszélgetünk és iszunk. 

Vissza akarok menni. De nem szabadulok tőle. Hiába vagyok egészséges, a tudat ami táplálnak belém, amit nap mint nap hallok arra ösztönöz, hogy a lelkem váljon beteggé, hogy tartsak a jövőtől, féltsem a családomat és ne tudjam mit kellene tennem, pedig eddig mindig éreztem mi a helyes és mi a helytelen. 

Vissza akarok menni csak egy pillanatra a múltba. Egy pillanatra, hogy körmöljek az órákon. Hogy a gyakorlati órán próbáljam megjegyezni az izmok elhelyezkedését, a csontok részleteit. Hogy újra leöntsenek sörrel, újra megtaláljam és megismerjem a Firmám. Bármit megadnék, hogy újra a karjaidba bújjak, tudva hogy semmi baj nem lesz és mindig biztos lesz a holnap, ahol bármit megtehetsz, amire csak időt szánsz.

Régen éreztem azt, hogy valaki meg akar ölni.