Monológok

Órai pillanatok I.

Élvezetes nézni a félig alvó embereket. Időnként meg-meg mozdul majd újra elhal. Mint egy pislákoló, haldokló lélek, amely utolsó mozzanatokkal, görcsös szikrákkal ragaszkodik testéhez. De mégis más.

A testet nem lepi el a mindent átfogó kétségbeesés, nem kapkod, vágja körmét a húsába az utolsó reményszálba csak fekszik. Elfogadva sorsát, elfogadva a felesleget és az érdemtelenséget.

Majdnem olyan, mint a haldokló, csak benne nincs küzdőszellem.

Egy lélektelen test kapaszkodik lelkével a testébe.

Pihenne, vagy csak unatkozna? Mi zajlik a fejében...? Ha felnyitom koponyáját szinte biztos, hogy nem lenne benne semmi. Olyan akár a lelke.

Üres. Kietlen. Kopár. Nincs benne élet.

Jobban bele gondolva szánalmas egy lény. Felülete olyan akár a csillogó huszonnégy karátos gyémánt. Ragyog, mosolyog, eszik, iszik, alszik, él, létezik. Belül rothad. Ugyanazt a rothadó anyagot önti magába, mint amit termel. Hiszen egyre megy, hogy az unalom vagy a rothadó gennyesség végez vele.

Időnként felnéz, mintha hirtelen felbukkanna a víz mélyéről egy utolsó adag levegőért, csak hogy a reményben higgyen, ha már másban nem lehet, de nem nézi az órát, csak szenved. Fetreng a saját mocskában, a saját életunt szennyében, amit ő és más valakik húznak rá.

Mikor megunja megint süllyedni kezd, fetrengeni, fuldokolni, nyögni, szenvedni.

Alantasul. Elhagyatva. Vágyak nélkül. Illetve mégsem.

Egyetlen vágya a végét jelző csengő, amikor megjelenik az angyalnak álcázott kaszás. Tárt karokkal fut hozzá menekülve mindentől, az ürességtől, kopárságtól, unalomtól, mocsoktól, szennytől a még nagyobb perzselő ürességbe, amely fagyott jégmezőként húzódik el a végeláthatatlanságba.

Éget. Fagyaszt. Perzsel. Kínoz. De mégis örül.

Hogy minek? Talán mert megmentette az unalomtól? Vagy mert megmentette magától? A kötelességtől?

Nem.

Erről szó sincs.

Valakitől mentette meg. Valakitől, aki lehet maga a sátán vagy maga az Isten.

Sátánként jár-kél köztünk, ám Isteni mosollyal okít, tűr és belül sír. Istenként mosolyog ránk mikor rohanunk a kaszás felé és sátánként csap le, amikor a nyakába borulunk arcán büszke, gonosz mosollyal, de belül sír.

Ő is alantas egy lény. Egy dologban különbözik a Sátántól és az Istentől. Ő nem nyílt, ahogy mi sem.

Néha találok darabjaira tört gyémántokat. Különös lények ők. Ők is hasonlóak hozzánk. Fetrengenek a mocsokban, mint mi. De bennük mégis különb valami.

Tört üvegek, ám mégsem fúródnak a testbe. Gyémántok, ám nem csillognak, hanem sötétek, kopottak, használtak. Mintha kimaradtak volna az osztozkodásból.

Reménytelenek. Halottnak tűnnek. De belül csillognak, bár tudnám mitől...