Az utolsó elsőm.(befejezett)

Első

Első nap,hogy pszihológushoz megyek.Nagyon tartok tőle.Félek komolyabb a helyzet,mint gondoltam.Furcsa lesz megosztani az érzéseimet egy olyan emberrel,akit mégcsak látásból sem ismerek.Apa nagyon reméli,hogy használ valamit,és kigyógyulok ebből az egészből.Két éve súlyos depresszióban szenvedek.Körübelül három hónapja jött rá erre apa.Még jó,hogy ennyit "foglalkozik velem".A kezem végig van vágva.Nem ez nem egy beteg fétis.Ez amolyan feszültséglevezető tevékenység.Amikor már nem tudsz mihez nyúlni,csak a pengéhez.Amikor nem látsz kiutat,mikor elveszve érzed magad.Azt akarod,hogy ugyan azt érezd a bőrödön keresztül,amit legbelül,mélyen....Azt akarod,hogy fájjon.Ne csak neked másnak is amikor ezt meglátja.Fájjon neki,hogy amikor úgy viszonyult hozzád,csak rásegített a jelenlegi állapotodra.A nyugtatók nem nyugtatnak.A nyugtató hatása alatt elhiszed,hoy te is lehetsz boldog,mert bódult állapotba leszel.Amikor másnap felébredsz nem emlékszel semmire az előző napból.Kiszívja a maradék érzést is belőled.Na de visszatérve...
Kim vagyok 17 éves.Ma is egy újabb szörnyű nap az iskolában.Kiutáltak az osztályból,csupán azért,mert depressziós vagyok...gratulálok..emberi logika..Senkit sem érdeklek.Félek megnyílni az emberek előtt.Félek magamhoz közel engedni bárkit is,mert ha megteszem,biztosan elveszítem...
Igen én egy ilyen "rossz"ember vagyok,aki pesszimista,és zárkózott.15 éves koromban elveszítettem az anyukámat,aki a világon mindennél többet jelentett nekem.Tőle megkaptam minden szeretet,amire szükségem volt.Sose gondoltam bele abba,hogy egy nap nem lesz többé.A rák vitte el,ahogyan a papámat is.Úgy érzem én is abba fogok meghalni.Anya nagyon erős nő volt.Minden tiszteletem az övé.A végsőkig kitartott.Még egy ilyen helyzetben is csak velem,az egyetlen gyermekével foglalkozott.Csak,hogy ne érezzek semmiben sem hiányt.Őt szerettem a legjobban,ő volt nekem a világ,és még két év után sem tudom feldolgozni,hogy már nincs többé.Sokmindent megéltem,legyen az rossz,vagy jó.Én gyenge vagyok.Sokan erősnek látnak,egésszen addig,amíg nem tudnak az állapotomról....Napról napra,egyre,és egyre gyengébbnek érzem magam.
3óra van.Egy lepukkant szobában ülök,a faliórát bámulva.Negyed négyre van időpontom.A pulcsim ujját igazgatom,mint mindíg,hogy senki se vegye észre fájdalmam jelképeit.Ideges vagyok.Nemtudom hol kezdjem el a történetemet.Apám most sincs itt velem.Szükségem lett volna rá,de mostmár inkább nem is kérek belőle.
-Kim Gelzer-szólt ki a kopott fehér ajtó mögül,egy fiatal női hang.
Köszönés nélkül betrappoltam a szobába.kapucnimat a fejemen hagyva ültem le,egy kis székre.
-Szépjónapot Kim!Hogyvagyunk ma?-mosolygott kedvesen,amit én ki nem állhatok.
Továbbra sem szólaltam meg,csak fapofával ültem és piszkáltam a pulcsim ujját.
-Oké!Rendben!Szóval azért vagy itt...mert...?
-Mert ideküldött az apám.
-Nah haladás.És miért küldött?
-"súlyos depresszió"
-Hát ez elég komoly dolog.Biztos ő ebben?
Felálltam a székről,majd kisétáltam egy szó nélkül az épületből.A park felé sétáltam.Ott leültem egy padra,és bedugtam a fülest,amivel kizártam a külvilágot.Mindenesetre nagy poén volt a nőtől,hogy kérdőre vonta a depressziómat.