Téli szünet [BTS ff] | ✓

❆ Part 17 ❆

Homlokomat a hideg ablaknak döntve lestem a kinti tájat. Elég szánalmasan festhettem, már megint. Kicsit boldogabb vagyok, hogy kibékültünk, mégis üresnek érzem magam. Egy hatalmas sóhaj után kiléptem a szobámból, és lebattyogtam a konyhába. Soomin és Seokjin a konyhában sürögtek-forogtak, teljes összhangban. Érkezésemre felém kapták a fejüket, és intettek egyet. Soomin suttogva mondot valamit Jin-nek, mire a fiú egy aprót bólintott, majd puszit adva barátnőm arcára, kettesben hagyott vele.

- Tegnap egész este a szobádba zárkóztál, miútán megjöttünk - mondta hátra sem fordúlva a válla felett, mint egy anyuka, aki számon kéri gyermekét - Mi van veled? Az orrodat szinte a földön húzod - felfüggesztette a répa szeletelését, és felém fordulva, a szemembe nézett - Még mindig Jungkook miatt? - kérdezte, mire bólintottam egy picit - Aish Minseo! Miért nem beszélitek meg? Miért viselkedtek úgy mint az öt évesek? - hadonászott idegesen - Holnap karácsony, és nem szeretném, ha egymás miatt szomorúak lennétek a szeretet ünnepén.

- Már beszéltem vele - sziszegtem a fogaim között. Látszólag megleptem Soomin-t, mert szemei kikerekedtek, és kíváncsian fürkészte az arcom - Megbeszéltük, hogy barátok maradunk. - közöltem vele, mire megforgatta szemeit, és drámaian a pulton lévő kezére hajtotta a fejét, miközben sóhajtott - Ne sóhajtozz itt nekem! Nem olyan egyszerű ez, mint ahogy te azt gondolod - emeltem fel a hangomat. Soomin összeráncolt homlokkal nézett fel rám.

- Ezen mi olyan bonyolult? Megmondod neki hogy szereted, ő is megmondja hogy szeret, pusz-pusz aztán bumm, együtt is vagytok. - mutogatott.

- Mi akar lenni a bumm? - mosolyodtam el halványan barátnőm mondandójára.

- Az csak egy hasonlat volt. Nem lesz semmi bumm - mosolyodott el ő is.

- Könnyű mondani. Megcsinálni, viszont annál nehezebb. Azt hiszem félek. Bár nem tudom mitől, de félek - a felismerés villámcsapásként hasított belém. Félek.

- Ügyes vagy hogy rájöttél - nézett rám unottan a lány - És én olyan bölcs vagyok, hogy elmondom neked mitől félsz. Te a saját érzéseidtől félsz. Megrémiszt, amit Jungkook iránt érzel. Egyébként hozzáteszem: Jungkook már nagyon rég óta küldi feléd a jeleket, de te valahogy sohasem vetted észre. Egy idő után feladta, mert látta, hogy nem viszonzod az érzéseit. Szegény fiú, tök sokszor érdeklődött felőled míg távol volt. Mondta, hogy mindennap beszéltetek, de kíváncsi volt külsős szemmel hogyan látom, miként viseled a távol létét - mondta hatalmas mosollyal az arcán. Forró könnyek égették a szememet. Odarohantam Soomin-hez és szorosan magamhoz öleltem. A könnyeim utat törtek maguknak, egyenesen Soomin sötét, kötött pulóverére hullva. Megsimította a hátam, mire még keservesebb sírásba kezdtem. Pár perc kellett mire lenyugodtam, és hüppögve elhúzódtam barátnőmtől. A pulcsiján egy hatalmas sötét folt éktelenkedett.

- Köszönöm - mondtam rekedtes hangon - Azt is hogy elmondtad, és azt is hogy kisírhattam a válladon magam. Te vagy a világ legjobb barátnője - simítottam meg a vállát.

- Igazán nincs mit. Bármikor - biccentett egyet.

- Azt hiszem én most a szobámba megyek, és átgondolom a hallottakat. Igyekszem holnapra rendbe hozni mindent - Soomin bólintott egyet, majd folytatta a főzőcskézést. Lassan felsétáltam a lépcsőn, amikor kinyilt Jungkook-ék szobája, és kilépett rajta Kookie. Amint megláttam, újra könnyes lett a szemem, és nem törődve értetlen és aggódó arcával, egyenesen a karjaiba vetettem magam. A vállára hajtottam a fejem, és próbáltam nem elbőgni magam.

- Mindem rendben Picur? - suttogta, miközben simogatta a hajam. Megráztam a fejem - Elmondod?

- Még nem lehet. Talán holnap már kész leszek arra, hogy elmondjam. Át kell gondolnom néhány dolgot - húzódtam el, és a szemébe néztem - Most ha nem bánod megyek, és becsomagolom holnapra az ajándékokat - próbáltam minél hamarabb kereket oldani, mert most nem bírtam sok időt Jungkook társaságában tölteni.

- Menj csak - mosolyodott el, majd mielőtt elengedett volna, megsimította könnyes arcomat, és egy apró puszit nyomott rá. A szívem hevesen zakatolni kezdett a mellkasomban. Elléptem tőle, és még mindig magas pulzussal a szobám felé lépkedtem. Tekintetével végig követte, míg a folyosó végén lévő ajtóhoz sétáltam és feltártam azt. Elterültem a hatalmas ágyon, és gondolataim között próbáltam rendet tenni.

Most mégis mit csináljak?

Heyhoooo!

Vészesen közeledünk az utolsó fejezethez ;)
Remélem tetszett!
Köszike hogy elolvastad.♡