Téli szünet [BTS ff] | ✓

❆ Part 9 ❆

Sehogy sem akartak álomra csukódni szemeim, így tehetetlenül vergődtem az ágyamban. Oldalamra, hasamra, hátamra fordultam, de sehogysem tűnt elég kényelmesnek. Még a bárány számolásos módszert is kipróbáltam, de amikor már az ötszázhuszanharmadik ugráló kisbirkát képzeltem el, úgy döntöttem, nem kínzom tovább magam. A hasam hangosan felmordult, amikor felültem az ágy szélére. Nem sokat ettem ma - kellett nekem a megbántott kislányt játszanom. Elhatároztam hát, hogy a konyhába lopódzok valami kaja után nézve, reményeim szerint ilyen későn - sőt inkább már korán - mindenki az igazak álmát alussza. Lábujjhegyen lépkedtem lefelé a lépcsőn - teljesen sötét volt, az orrom hegyéig sem láttam, így a tájékozódásomra hagyatkoztam -, amikor csodával határos módón egy kemény mellkasba ütköztem.

- Ezt nem hiszem el - suttogtam magam elé, majd kezeimet lassan a mellkasra vezettem, hogy megbizonyosodjak róla, ez csak egy rossz álom. Amikor érintésem alatt egyre gyorsabban dobogott a fiú szíve, hírtelen elkaptam a kezem - Hát úgy néz ki nem álmodom. - csúszott ki a számon. Kezeimet elkapva - szerencsére a sötétben nem lehetett látni, hogy elpirultam - kikerültem az alakot, majd nem foglalkozva vele, az eredeti tetvhez tartottam magam. A hűtőhöz lépve, feltártam azt, kivettem a mai ebéd maradékait. Kihasználva a hűtő gyér fényét, tányért halásztam elő, majd rámerve egy jó nagy adag ételt, a mikróba tettem. Mielőtt teljesen kiolvadt volna a hűtőszekrény, becsuktam az ajtaját, s most a mikróból áradó fényben néztem bekötött ujjamat. Olyan mélyre sikeredett a vágás, hogy minden órában cserélhettem a kötést, mert átvérzett - bár az utolsó néhány órában abba maradt a vérzés -, néha sajgott a szerencsétlen ujjam. A mikró halk pittyegéssel jelezte, lejárt az időzítője, és teljesítette feladatát. Hírtelen újra vaksötét lett. A mikrót kinyitva óvatosan a forró tányérért nyúltam, s pár pillanat alatt a pultra raktam. Egy bárszékre letelepedve kezdtem el némán majszolni az ételt, szinte megváltás volt a pocim szamára a meleg táplálék. Jungkook minden mozdulatomat leste, s egy centit sem mozdult.

- Látom éhes voltál - suttogta. Halk hümmögéssel válaszoltam - tele volt a szám, és egyébként sem terveztem egy darabig, hogy hozzá szólok. Újra leszállt közénk a csend, csak a nyeléseimet lehetett hallani.

- Most nem fogsz hozzámszólni? - ült le az asztal másik felén egy bárszékre. Ismét csak hümmögtem, ezzel is tudtára adva a válaszom. Azt a pár percet míg befejeztem a késői vacsorámat, némán töltöttük, majd a csaphoz lépve elmostam a tányért, gondosan ügyelve a kötésre, nehogy víz érje. Felfelé indultam a lépcsőn, amikor megragadta a csuklómat, és óvatosan visszahúzott. Ismételten a kemény mellkasának ütköztem - már kezdek vele összehaverkodni. Karjai kezemről derekamra siklottak. A levegő felforrt közöttünk, s a szívem olyan hevesen dobogott, hogy azt hittem kiugrik a helyéről. Iszonyatosan közel volt hozzám, lehellete csiklandozta a nyakamat.

- Őszintén hiányzol Picur - suttogta, s tekintetemet kereste. Mivel a szemem már megszokta a sötétet, egész jól láttam az arcát, így a tekintetét is. Mivel nem válaszoltam, tovább folytatta - Mi lenne, ha minden érzésünket félretennénk, és élveznénk az együtt töltött időt? - nézett a szemembe, s egy kósza tincset türt a fülem mögé, majd arcélemen végigsimítva, nyakamon is végig húzta kezét, s ismét derekam köré fonta jobb kezét is. Érintésére bizsergett az egész testem, és tehetetlenül lehunytam a szemeimet - Hiányzik a régi Picur, akivel olyan szoros barátságba voltam. Tudom, hogy az a baráság még mindig él. Na mit szólsz? - reménytől csillogtak szemei, s féloldalas mosollyal lesett rám. Nem lehet ennek ellenállni.

- Rendben - mondtam ki végül, majd gyorsan hozzátettem: - De volna egy feltételem. Kerüljük az ilyen közeli érintéseket - sütöttem le a tekintetemet.

- Okés - mosolya szélesebre szaladt - Lehet egy utolsó kívánságom? - nézett boci szemekkel rám. Egy aprót bólintottam megadva magam - Kérek egy búcsu csókot, amivel túlélem ezt a két hetet, amígy nem kerülhetek hozzád nagyon közel.

- Nem-nem. Ilyen nincs. Ez igazságta...- ellenkeztem, de megszüntette a köztünk lévő levegőt, s belém fojtotta a szót. Lassan, de biztosan csókolt, míg kezeim tarkójára csúsztak, és az ott lévő tincseket birizgáltam. A falnak tolt gyengéden, s úgy csókolt tovább, a testem bizsergett, és boldogság öntött el legbelül. Nem tudom mennyi ideig lehettünk így, de Jungkook egyszercsak elhúzódott, majd levegő után kapkodva homlokát az enyémnek döntötte.

- Köszönöm - suttogta, amikor már rendeződött a légzése.
Mosolyogva, egy apró puszit nyomtam az orra hegyére, majd kibontakozva öleléséből, a szoba felé indultam. Mégsem olyan szörnyű az a konyha...

Helooooooo!

Ez egy kicsivel hosszabb részecske lett. Remélem tetszett. Kissé siettetem az eseményeket, de nem baj.
Köszi hogy elolvastad! ♡