nappalok és éjszakák

13

Apa tényleg nagyon beteg volt. Vasárnap elmentünk meglátogatni a kórházba, ami meglepő módon, eléggé messze volt a házunktól. Egy órát kellett utaznunk, pedig a forgalom sem volt olyan nagy. Minden egyes várakozással töltött másodperc egy kínszenvedés volt.

Miután Anya felvázolta előttünk, hogy az elmúlt hetekben Apa kórházi vizsgálatai miatt voltak ilyen keveset otthon, minden világossá vált. Ezért voltak mindig kimerültek, és Apa ezért tűnt a átlagosnál is megviseltebbnek.

Először fel sem fogtam Anya szavait, azt hittem csak viccel. De minél tovább bámultam rá, annál inkább szembesülnöm kellett a valósággal. Órákig a nappali kanapéján ültem, mintha bele ragadtam volna abba a pillanatba. A percek csak úgy folytak, de az agyamban ugyanaz a mondat ismétlődött: "Lucy, apád nagyon beteg." "Apád nagyon beteg...". Nem tudtam kiszakadni abból a kétségbeesésből, ami átjárt, a külvilág teljesen elhomályosult. Órákkal később tértem magamhoz, és vonultam el a szobámba, ahol az ágyamon összegömbölyödve aludtam el.

Most a kórházhoz érve, már tudatában voltam mindennek. Tisztában voltam vele, hogy vasárnap 13 óra 7 perc van, és Anyával és Cole-lal sétálunk Boston 17. kerületi kórházának az ajtajához, ahova belépve valószínűleg megerősítenek minket abban, amit már régóta sejtünk.

Anya odament a recepcióhoz, hogy tájékozódjon miközben én meg Cole mögötte várakoztunk pár lépéssel. Körbepillantottam a kórházon, és egyből eszembe is jutott miért nem szerettem itt lenni.

Fehér falak, végtelen hosszú, kacskaringózó folyosók, minden kórterem előtt székek kirakva az ajtók mellé, és az itt szétáradó steril gyógyszer szag, ami mindehol jelen van... De a legrosszabb érzés az egész ittlétben a tudat volt, hogy ebben az épületben akármelyik pillanatban meghalhat valaki.

A reménytvesztett hozzátartozók tekintetei, és lélekben már halott betegekkel való találkozás mindenkit képes egy pillanat alatt megfosztani az életkedvétől, és örök melankóliába taszítani.

A gondolataim Apa körül forogtak, de közben oldalra sandítottam Cole-ra. Az ujjait összekulcsolta  az ölében és meredten bámult maga elé, látszott rajta, hogy feszült volt. A vállamat az övének löktem, és fejemet a vállára hajtottam.

Nem tudtam mit mondani, mert nyilvánvaló volt, hogy nincs minden rendben. De nem is kellettek szavak, mert ebben a pillanatban nem volt más vigasz, minthogy ott voltunk egymásnak, nem egyedül kell végig csinálnunk az egészet.

Pár perc múlva Anya lépett elénk, és megszorította Cole kezét.

- Gyertek menjünk! - mondta halkan. - Apátok a harmadik emelet 19. kórtermében van. A recepciós azt mondta fél négyig van látogatási idő, de Apa orvosa valószínűleg nem fogja hagyni, hogy sokáig maradjunk.

- Miért nem? - kérdezte Cole kissé indulatosan.

- Mert Apának pihenésre van szüksége, de az orvos úgyis elmondja majd. - csitította Cole-t Anya.

Beléptünk a liftbe, majd az emeletre érve elveszetten kerestük Apa szobáját, de szerencsére voltak más látogatók is, akik útba igazítottak minket.

A szoba ajtaja csukva volt, de egy nővér beengedett minket, és mondta, hogy Apa orvosa is hamarosan megérkezik.

A küszöbön átlépve Cole és én egyből odaszaladtunk az ágyhoz, és megöleltük Apát, aki éppen az ágyán feküdt. Anya a háttérben pakolta ki azt a táskát, amibe Apa holmiait tette; ruhákat, könyveket, újságot, hogy a bentléte alatt ne unatkozzon.