nappalok és éjszakák

01

Általában nem zavart ha néztek, egyszerűen úgy tettem, mintha észre se venném a temérdek szúros szempárt. Könnyen ki tudtam zárni a külvilágot, és ez előnyömre szokott válni. Például az iskolában, amikor McDermid tanár úr éppen kihívott a tábla elé, és mindenki előtt elvárta, hogy olyan lecke tananyagát mondjam el, amit még nem is tanultunk.

Ám most ez mégsem így történt. Zavart, hogy a kedvenc tantárgyamból kell 1-re felelnem, amit még szeretek is. Zavart, hogy a többiek hülyének fognak tartani, amikor én tudom, hogy sokkal jobban értek a biológiához az osztályban, mint bárki más. És leginkább már elegem volt Mr. McDermid-ből, amiért mindig engem akar kínos helyzetbe hozni. Mintha direkt be akarná bizonyítani, hogy "Azt hiszed Lucy értesz ehhez a tantárgyhoz? Gondold át újra!".

-Nos Lucy, fel tudod sorolni a vér alakos elemeit? - kérdezte, szemét egész végig a tankönyvön tartva. Még véletlenül sem nézett rám.

-Esetleg a vashiány tüneteit? - folytatta megállás nélkül, esélyt se adva arra, hogy válaszoljak.

-Jó, akkor egy kis ismétlés, hátha az jobban megy. - mondta és egy rövid, szenvtelen pillantást vetett rám. - Mi a fotoszintézis?

Végre valami, amiről szó volt a tankönyvben. Gondoltam keserűen, már-már ingerülten.

Egy erőltett mosolyt küldtem a tanár felé és elkezdtem mondani a fotoszintézis definicíóját.

- A fotoszintézis a legalapvetőbb és legfontosabb biológiai folyamat. A növények leveleiben történik, amely során a zöld színtestek megkötik a fényenergiát és kémiai energiává alakítják át. A növények a szén-dioxidot oxigénné alakítják át, ezzel fenntartva Föld légkörének egyensúlyát, és biztosítva a többi élet fennmaradását is a bolygón.

Ez a téma mindig is érdekelt, már szinte kívűlről tudtam az egészet. A szavak egymás után jöttek a számra, nem is kellett gondolkoznom, értettem miről van szó. Mr. McDermid nem szólt egy szót sem, hagyta, hogy magamtól befejezzem a feleletem.

Miután befejeztem az utolsó mondatom, körbe néztem az osztályban. Még mindig néztek a többiek, de márcsak forgatták a szemeiket. Igen, ez az amit megszokhattunk Lucy McAdams-től. gondolták. Már kevésbé éreztem magam kínosan, mert tudtam, hogy ha rossz jegyet kapok is megmutattam, hogy értem amiről beszélek.

- Hát Lucy, ez eléggé siralmas volt. Nem értem miért nem lehet elolvasni azt a pár oldalt a könyvből, ami a lecke volt. Igaz, a fotoszintézist egész jól elmondtad, de ez akkor sem elég. - majd egy nagyot sóhajtott. - Kettes, leülhet. - és már el is felejtette, hogy ott állok a tábla előtt.

Csak úgy forrt bennem az düh. Nem elég, hogy kettest kaptam, de még csak rám se nézett. Emberszámba se vett, mintha itt se lennék.

Kettest. Azok kapnak kettest, akik semmit nem tudnak, mert ki se nyitják soha se a könyvet. Szinte soha senki nem kap kettest.

Ingerültem fellapoztam a biológia könyvet és elkezdtem olvasni a vérről szóló leckét, miközben megpróbáltam kizárni az egész világot, de legfőképpen Mr. McDermid-et.

A többi óra ugyanilyen volt, csak nem kellett felelnem. A könyveimet olvastam és megpróbáltam elfelejteni, hogy éppen hol vagyok, ignorálva a tanárokat és a diákokat egyaránt. Fáradt voltam bármiféle beszélgetéshez. Ebéd szünetben leültem a szokásos asztalomhoz a menzán.

A mi asztalunknál egyedül én szoktam ülni és Jude. Jude és én jól kijöttünk egymással. Nem mondanám, hogy barátok voltunk, csak mindig ugyanannál az asztalnál ültünk. Nem beszélgettünk, mert egyikünk se volt vevő rá. Pontosan ez volt a kapcsolatunk lényege, hogy nem létezett. Mégis ő volt az egyetlen ember, akit úgymond a barátomnak hívhattam.