nappalok és éjszakák

20

Köszi a türelmet! Holnap jön az epilógus! Remélem tetszik! <3

-----------------------------------------------------------------------------------------------------

Az utóbbi egy nap kábulatban telt. Anya nem szólt egy szót sem, a ház néma volt. Mindenki a szobájában volt, és kerülte a másik társaságát. Néha éjszaka amikor kimentem a szobámból és elsétaltam a szüleim hálószobája előtt hallottam az ajtón átszűrődő sírást.

A mellkasom üres volt, a fejemben kavarogtak a gondolatok. Nem fogtam fel mi történt, arra számítottam, hogy Apa bármelyik percben betoppanhat az ajtón. Egy ködfelhőn keresztül láttam a világot, tompa voltam, és lassan jöttek a gondolatok. 

Anya mechanikusan cselekedett, egy szó nélkül elkezdte szervezni a temetést. Három napon belül már minden készen állt. Csütörtök reggel ott álltunk a temető kapujában, a hideg levegő körülölelt minket. Furcsa volt a temetőt így látni, eddig csak Mindenszentekkor gyertyafényben jártam itt, olyan emberek sírja előtt, akiket nem is nagyon ismertem.

Most azért álltam itt, hogy elbúcsúzzak Apától, véglegesen.

Nem számítottunk sok emberre, csak a rokonokra és Apa munkatársaira. Lassan odasétáltunk a megvásárolt sírhoz. A sírkövön elegáns dőlt betűkkel Apa neve és születési éve szerepelt. A márvány szürke színű volt, a kő pókháló mintázata beleolvadt a fakó földbe.

A szél hidegen fújt, a temetőben alig volt fa, a fű a téli időjárás miatt elhalóban volt. Minden fáradt volt és élettelen.

Lassan gyülekezdtek az emberek, és a temetést levezető pap és elkezdte a szertartást. A szavai átsuhantak a fejemen, nem tudtam figyelni rá. Apa koporsóját bámultam, és éreztem ahogy a szemeimet ellepik a könnyek. A hideg szél az arcomba csapott, a nedvesség beleszúrt a bőrömbe.

A szemeim a tömeget pásztázták, olyan embereket láttam, akikkel még sohasem találkoztam. Feltételeztem, hogy munkatársak. Idegen arcok, együttérző és sajnálkozó tekintetek. Megpróbáltam közömbösen fogadni őket, ám minél több ilyen szempárral tlálkoztam egyre csak dühösebb lettem.

Ám a tekintetem megfagyott egy bizonyos fekete szempár láttán. Aiden.

Düh futott keresztül a mellkasomon. Ő meg miért van itt?

  Egyből elkaptam a tekintetem és megpróbáltam kizárni.  

Nem akartam, hogy itt legyen. Napokon belül el kell mennie, és búcsúzóul felbukkan apám temetésén. Olyan indulatok leptek el, amikre nem hittem volna, hogy képes vagyok. Eljött ide azért, hogy még egyszer utoljára megmutassa mennyire szeret, csak azért, hogy holnap már elhagyhasson békével? Hogy kinyilvánítsa, hogy mindig számíthatok rá, amikor mindketten tudjuk, hogy ez holnap már nem így lesz.

Nem akartam ezt. Elvesztettem a családomat, és körülöttem minden darabokra hullik. Az életem apró cafatokban áll, és nem vagyok elég ahhoz, hogy összeillesszem a darabokat. A szertatás lassan véget ért, Apát véglegesen lehelyezték a földbe. A sír kőfedelét végleg lezárták, mindenki néma csöndben állt a virágokat és koszorúkat lehelyezték elénk, majd odajöttek részvétet nílvánítani. Először Anyának, majd nekem és az öcsémnek.

Megvártam, amíg a tömeg feloszlik. Már csak néhány ember maradt hátra, hogy részvétét nyílvánítsa Anyának. Én a sírkő mellett álltam, majd egy árnyék vetődött elém. Aiden állt mögötten.

- Sajnálom, Lucy. - mormogta halkan. - Ha bármiben tudok segíteni... - a hangja meleg volt, szomorú és együttérző. Mégis nekem csak fájdalmat okozott. Mit képzelt, az hogy ő itt van segíteni fog?

- Menj el Aiden. - morogtam a fogaim közt. A hangomból áradt a feszültség, a visszafojtott düh. 

 A szavaimat csend fogadta, a vállamra tette a kezét, az érintésébő. melegség áradt. Elrántottam magam tőle, mintha méreg lett volna. A szemeim szikrát szórtak.

- Én nem akarok már tőled semmit. - megkeményedtek a vonásai, láttam, hogy a szavaim megsebezték, de nem tudtam abbahagyni. Bántani akartam, hogy úgy érezze magát, mint én.

- Minek jöttél ide, ha holnap úgyis csak elmész? - kértem számon, ám a dühöm kezdett átalakulni kétségbeeséssé. A tekintetem homályos lett a visszafolytott könnyektől, ám ezek már én magam se tudtam mitől voltak. Düh? Szomorúság? Gyász?

Aiden nem szólt egy szót sem. A szemeiben bűntudatot láttam, és sajnálatot. 

Sajnálat. Az utolsó dolog, amire szükségem volt. Engem ne sajnáljon senki. Elfogott az indulat, egy újabb érzelemkitörés.

- Menj el! Hagyj békén! - kiáltottam, majd Apa sírjához szaladtam, és leomlottam a hideg kőre. 

Hallottam az elhaló lépéseinek a zaját, míg végül egyedül nem voltam, a hidegség körül ölelt.

A nap lemenőben volt, már csak pár ember maradt, de ők is a távolban beszélgettek a családdal. A könnyek patakzottak a szememből, és sírógörcsök törtek fel a mellkasomból. Végül lenyugodtam és a könnyek rászáradtak az arcomra.

Kezdett sötétedni, és a gondolataim hirtelen fordulatot vettek. Aidennek ez a nap is ugyanolyan volt, mint a tegnapi vagy akár a holnapi. Az idő múlik, az emberektől függetlenül. Nem számít kivel mi történik, a nappalokat éjszakák váltják fel és oda-vissza.

Rezignált, melankólikus hangulatba kerültem, a fény egyre halványabb lett, és én kezdtem megnyugodni. Ha nem is holnap, de talán lesz valamikor egy olyan nap, amikor már nem leszek egyedül. Egy nappal, amikor őszintán boldog leszek. Lehet, hogy most éjszakában vagyok, de ez nem fog örökké tartani. Mert előbb-utóbb a Napnak is fel kell kelnie. 

Végülis az életünk nem más, mint nappalok és éjszakák váltakozása.