nappalok és éjszakák

18

Miután Drake elmondta az igazságot órákig kóvályogtam az esőben. Jól esett kiszellőztetni a fejem, átgondolni a dolgokat. Egyértelmű volt, hogy Aiden-nel nincs jövőnk. Minél tovább törtem a fejem annál egyértelműbb lett.

Ha egy bugyuta amerikai filmben lettünk volna, és mindenki előre tudná, hogy akármi történhet a szerelmesek úgyis együtt maradnak, akkor Aiden az utolsó utáni pillanatban meggondolná magát, és úgy döntene Bostonban marad, és együtt leszünk örökkön-örökké... 

De a valóság nem ilyen. Mindenkinek önmaga az első. Aiden hülye lenne feladni a terveit, az álmait. Ennyi idősen mindenkinek a saját jövőjét kell építenie. Meg is értettem a döntését, de az nem azt jelentette, hogy nem bántott meg.

Miért kezdett bele olyasmibe, amit tudta, úgyse fog tudni befejezni?

Egyáltalán be akart engem avatni az egészbe, vagy egyik napról a másikra egyszerűen felszívódott volna?

Ehhez hasonló kérdésekkel gyötörtem magam, míg végül a saját házunk előtt találtam magam. Már sötét volt, és fáradtam kecmeregtem fel a szobámba, ahol lefekvés előtt küldtem egy üzenetet Aiden-nek, hogy beszélnünk kell.

Reméltem, hogy Drake nem számolt be neki a történtekről, mert én akartam szembesíteni Aiden-t.

Hétfőn iskola utánra beszéltünk meg, hogy találkozunk.

A gondolataim össze-vissza cikáztak, nem tudtam sehova sem koncntrálni. Apa műtétje pár nap múlva lesz, az egész család csupa ideg, mégis én még csak fel sem fogom, hogy mekkora tétje van a dolog kimetelének.

A fejem egy összevisszaság, és még a családomra sem tudok rendesen odafigyelni. A gondolataim akarva-akaratlanul Aiden-hez kalandoznak vissza.

Bűntudatom van emiatt, hogy nem tudok támaszt nyújtani nekik, felemészt az önmarcangolás, de nem tudok mit kezdeni magammal. Egy szellemnek érzem magam, aki nincs sehol sem rendesen, csak átlebeg mindenen.

Hétfő délután izzadt tenyérrel és remegő ujjakkal sétáltam ki az iskola ajtaján, mert tudtam, hogy meg van az esélye, hogy ez lesz az utolsó beszélgetésem Aiden-nel.

Idegesen szorítottam a hátizsákom vállpántját, miközben a szememmel Aiden-t kerestem. Nem mintha sok időbe telt volna mindez. Valahogyan a tekintetemet mindig magára vonzotta, akárhol voltunk.

Most se volt ez másképpen. Aiden az iskolával szemben álló robosztus épület falának támaszkodott, cigarettával a kezében, a motorja mellett. Már játékos szemekkel bámult rám. A tekintetéből kiolvasva nem tudta mi követezik, úgyhogy ezek szerint nem beszélt Drake-kel. Helyes.

Déjavu árasztott el. Minden ugyanolyan volt, mint az első találkozásunkkor. Esküdni mertem volna, még a nap is ugyanúgy világított. A fény árnyékot vetett rám, és láttam, ahogyan minden másodperccel egyre hosszabban terül el a földön. Az ég egyre lilásabb lett, éreztem, ahogy közeledik az éjszaka.

Összeszorított fogakkal lassan felé vettem az irányt. Most vagy soha.

Mikor odaértem, egy szó nélkül kivettem a cigarettát a kezéből, és mélyet szívtam belőle. A füst szétáradt bennem, végig futott minden egyes porcikámon, egyfajta nyugodtságot hagyott maga után, majd apró fodrokban kirepült az orromon.

Erőt vettem magamon, és belenéztem Aiden szemébe. Ő is engem tanulmányozott. Néma kommunikáció játszódott le közöttünk.

Éreztem, ahogy kiolvassa a szemeim mögötti káoszt. Most kezdte el megérteni, hogy ez nem egy átlagos találka.

Zavartan megköszörülte a torkát, majd halkan, de határozottan megtörte a csendet:

- Mi a helyzet Lucy? Miért akartál találkozni? - nem kérte vissza a cigarettáját, egy újat vett ki a dobozból.

- Pénteken beszéltem Drake-kel. - mondtam minden szónak külön hangsúlyt adva, majd szünetet tartottam, hogy megfigyelhessem a reakcióját.

A szemei összeszűkültek, az arca óvatos maszkká alakult.

- És miről beszéltetek? - kérdezett vissza, a szemeiben a fekete egyre sötétebb lett.

- Aiden... - néztem a szemébe mégegyszer, hogy szavak nélkül is tudtára adjam. - Tudok Londonról. Miért nem mondtad el? - a hangom egyre halkabb lett.

Mintha megfagyott volna egy pillantra a világ. Nem mozgott, csak bámult rám, a szemei feketelyukként szippantottak magukba. Örvényként forgott velem a világ, mert minden érzését hirtelen én is ugyanúgy átéltem.

Meglepettség, kétely, félelem, értetlenség, bűntudat, bizonytalanság...

Úgy tűnt, mintha a saját kis végtelenségünkben ragadtunk volna. Majd Aiden végre megszólalt.

- Lucy McAdams, ha hiszed ha nem, semmit sem akartam még annyire, mint téged... - suttogta egy keserédes mosollyal. - Amikor először megláttalak az első gondolatom az volt, hogy túl szép vagy ahhoz, hogy igaz legyél... - a tekintete ellágyult, a szemei melegen pislákoltak. - Láttam milyen ideges vagy, én mégis szándékosan az utadba álltam, egyszerűen nem hagyhattam, hogy csak úgy elsétálj... - nevetett fel.

- Azt hittem, idővel majd csak kevésbé foglak tökéletesnek látni, előbb-utóbb majd biztos kiábrándulok belőled... - el akartam fordulni, de a kezeit az arcomhoz emelte, és közelebb húzott magához. - Tudod, hogy  gyorsan ki tudjalak a szervezetemből... De minden nappal csak egyre jobban beléd szerettem - az ujjai az arcomon köröztek.

A vallomás ellenére tudtam, hogy ez akkor is a szakítás pillanata. Láttam rajta, hogy a szemei mögött ott bújik még a ki nem mondott rész, amit de-vel kezdődik. 

Éreztem ahogy elvörösödik a szemem, de némán vártam.

- Anyám Londonban él, már találtam, munkát, átjelentkeztem az Oxfordra, csoda hogy elfogadták a jelentkezésem. Apa nagyon büszke volt rám Mindez azelőtt történt, hogy találkoztunk volna. Akkor mindent megadtam volna azért, hogy elmehessek innen... - keserűen felnevett. - Mindig is oda akartam költözni Anyához,  nehéz volt elszakadni otthonról... És amikor végre volt merszem hozzá, jöttél te... - magyarázta, de látta rajtam, hogy megértem.

Ez olyasmi, amit meg kell tennie saját magáért.

Próbáltam bíztatni annak ellenére, hogy közben a szívem tört össze.

- Aiden, megértem... - kezdtem, és éreztem, ahogyan a könnyek a szemembe szöknek. - De igazán elmondhattad, nem haragszom - jelentettem ki egy búskomor mosollyal. - És nem bántam meg semmit sem, akármennyi időre is szólt. Nekem mindig te leszel az első - fejeztem be és az ajkaim felfelé fordultak, miközben éreztem ahogy egy könnycsepp lefelé siklik az arcomon.

Aiden-ön is láttam ahogy elérzékenyül.

- McAdams, te is nekem - nevetett fel, majd magához szorított és megcsókolt.

Az ajkaink hevesek voltak, mintha mindent bele akartunk volna sűríteni, amire már nem volt időnk.

Idő... Érdekes dolog ez. Vajon ha előbb ismerem meg Aiden-t és több időt töltünk együtt másképp alakultak volna a dolgok? Vagy a végeredmény ugyanaz lett volna? Nem tudom. De az biztos, hogy megérte, mégha most megszakadok is a fájdalomtól.

Nem találtam szavakat, elvesztem benne, az érintéseiben, a lila fényekben az égen, a sötétkék felhőkben, a sárgás utcalámpákban...

A csók lágyan ért véget, egymást bámultuk, az homlokunk összeért.

- Még láthatlak mielőtt elmegyek ugye? - lehelte Aiden.

Lehunytam a szemem. Éreztem a lelkem mélyén, hogy azoknak a találkozásoknak jobb lenne, ha meg sem történénnek. Mégis, rábólintottam.

- Persze - feletem.

---------------------------------------------------------------------------

Halihó mindenki! Bocsesz, hogy eltűntem, de itt a 18. fejezet! Remélem tetszik!:) A következő pár napon belül feltöltésre kerül!

-